A mindennapi beszédben gyakran halljuk: „megbocsátok, de nem felejtek.” Elsőre bölcsnek és józanul óvatosnak tűnik ez a mondás. Valójában azonban félrevezető, mert a megbocsátás lényegét nem a felejtés vagy a nem-felejtés kérdésénél kell keresni.
Nem is lehet felejteni.
Az emberi emlékezet nem gombnyomásra működik. A fájdalmak, sérelmek, csalódások nyomot hagynak bennünk. Időnként mélyebbet, mint szeretnénk. A keresztény megbocsátás nem amnézia. Nem arról szól, hogy töröljük ki a múltat. A felejtés nem döntés kérdése. Ez idő kérdése. Gyógyulás kérdése. S mindenekelőtt a kegyelem kérdése. Éppen ezért az a mondás, hogy „megbocsátok, de nem felejtek”, valójában rossz irányba tereli a figyelmet.
A megbocsátás ugyanis nem az emlékezet szintjén történik. Semmiképpen sem ott. Az a szívben történik.
A lényege nem az, hogy elfelejtem-e, mi történt. Hanem az, hogy tudatosan véget vetek a sértettségnek, a keserűségnek, a belső vádaskodásnak. A megbocsátás egyfajta döntés. Valami „belső szerződés”, amelyben kimondom, sokszor remegő hangon is, vagy könnyekkel küszködve: „Nem tartozol tovább a haragommal. Nem hordozom többé ellened azt a terhet, amely nekem is nyomta a vállamat-lelkemet ezidáig.”
A keresztény megbocsátás ezért nem felejtést, hanem szabadságot jelent. Azt, hogy a múlt többé nem uralkodik rajtam. Hogy a sérülés emléke már nem irányít! Nem irányítja a döntéseimet, a kapcsolataimat. Nem törlöm ki, ami történt. Mert nem tudom kitörölni! De nem engedem, hogy a sebből mérgező forrás fakadjon tovább. És tovább… És tovább!
Megbocsátani tehát annyit tesz: lezárni a keserűséget. Nehezen, akár szinte emberfelettien.
A fájdalom emléke úgyis visszatér. Gyakrabban, aztán ritkábban! De már nem ugyanúgy. Mert már nem mar. Nem bénít. Nem gyűjtögeti magának az igazságot. Aki megbocsát, az képes a történteket a helyükre tenni: nem tagadja, hogy nem történt meg. Nem mentegeti sem magát, sem a másikat. De nem is hordozza tovább a keserűség terhét.
A valódi megbocsátás így nem gyengeség, hanem erő. Annak az ereje, aki megérti: nem a felejtés a cél, hanem hogy a szívben végre csend legyen.
És csakis, csak az léphet be ebbe a csendbe, aki a legmélyebb sebeket is képes gyógyítani…