Téli temetőjárás

A hóval fedett sírhalmoknál már nincs sok tennivaló. Virágot vinni, néha gyertyát gyújtani, imádkozni, és kiejteni egy-egy könnyet, amivel talán könnyebben elviseljük azt, amin változtatni nem lehet. De odáig nagyon sok tennivalónk van! Figyelni egymásra, segíteni. A családban és a faluban is. Tudjátok, hogy régóta kutatom a község történetét, és sok jó és rossz dolgot is találtam. Egy valami soha nem bukkant elő: hogy Szentpéteren éhen halt, vagy megfagyott volna valaki. Ilyenre soha nem volt példa. Mert az elődeink, akiknek a sírjához járunk, vagy akiket már csak öregek meséiből képzeltünk magunk elé, tudták, hogy akkor van értelme a sok küszködésnek, akkor van jövője a falunak is, ha a bajban senkit nem hagynak magára.

Nemrégiben a Magas-Tátrában jártam, és egy újonnan megismert kollégám arról beszélt, hogy milyen benyomása volt egy XY városban (a név mellékes). Azt mondja, hogy szinte tapintható volt a ridegség és a hidegség – persze nem fizikai értelemben. Nem látott beszélgető embereket, családokat szinte egyet sem. Nem tudom, mi tehetett rá ilyen benyomást, de valószínűleg az, hogy csak lakosság volt, közösség nem. Mert a közösség nem csak társadalmi fogalom, hanem maga az ember. Amikor érdekel, hogy ma reggel miért nem ürítette ki a szomszéd a postaládáját. Hogy az egyedül élő nénihez, bácsihoz miért nem jött már a fia vagy a lánya két napja. És nem kíváncsiságból, hanem őszinte segítő szándéktól vezetve kérdezed meg a buszmegállóban álló ismerősödet, hogy miért van kisírva a szeme…

Folytathatnám a miérteket, és végtelenül sok „ha” lehetne. De egyszerű a válasz: emberek vagyunk, emberként kell viselkednünk! Szeretni nem lehet mindenkit egyformán. De tisztelni, segíteni mindenkit lehet. Azt is, aki talán egyszer megbántott. Mert emberség a megbocsátás is, a támogatás és az együttérzés is. Ha így lesz, akkor a temető múlt lesz, soha el nem múló szeretettel, amit hozzátartozóink, barátaink a mi szívünkben hagytak. A közösség, a falu pedig élni fog tovább, nemzedékről nemzedékre.