Hol volt, hol nem volt… Volt egyszer egy ember, aki mindig a szeretetről beszélt. S nyomatékosítsa szavait, állandóan mosolygott.
Nem akkor beszélt a szeretetről, amikor szükség volt rá. Mindig. Szerinte ugyanis mindig erről kell beszélni. A szeretet volt az ő állandó szókészlete. Olyan, mint sokaknak az időjárás. Ha megszólalt, tudni lehetett: nemsokára elhangzik a bűvös szó. Nem mint ígéret. Inkább egyfajta pecsét. Ez igazolja az ő szeretetvágyát.
Nem volt tehetséges. De volt érzéke ahhoz, ami még a tehetségnél is gyakran hatékonyabb. Felismerte az erő irányát. Tudta, ki előtt kell meghajolni. Tudta, kinek kell igazat adni. Még azelőtt, hogy megszólalna. És tudta, mikor kell hallgatni olyan mélyen, hogy az egyértelmű es világos hűségnek tűnjön.
Így lépdelt a ranglétrán. Biztosan. Kikerülhetetlenül. Nem megmérettetve.
Amikor hűsége és hajlongása érdeméért hatalmat kapott, a szeretetről beszélt tovább. Hosszan. Fáradhatatlanul. Sőt! Még többet! Mintha attól tartott volna, hogy ha egyszer elhallgat, valaki észreveszi a hiányt mögötte. Észreveszi a semmit. Az ürességet… Még többet mosolygott. S a mosolyhoz kegyes integetés is társult.
Karácsonykor, karácsonyról különösen szeretett beszélni. A betlehem közelében. A gyertyák fényében. Ott, ahol a szavak könnyen szentnek látszanak. Egy óra alatt többet beszélt a szeretetről, mint más egy év alatt. És soha, soha nem tűnt fel neki, hogy a szeretet nem sokszor és nem sokat beszél önmagáról. Az halk. Az tettre kész.
Szerette, ha figyeltek rá. De még inkább szerette, ha hódoltak előtte. Nem tapsot várt. A tapsnál mélyebbet. A meghajló tekintetet. A rácsodálkozó, elismerő bólogatást. A meghatottságot: íme, velem találkozhattok… A szeretet nála rend volt. Fegyelem. Helyzetjelentés arról, ki hol áll.
És amikor elérkezett az idő, levelet küldött régi ellenfelének. Időzítettet. Karácsony estére. Amikor az ember szíve tágabbra nyílik. A gondolkodása azonban mintha ünnepi szabadságon lenne. A levél hosszú volt. Címzettjét emlékeztetette: itt a rend ideje.
A levél olyan volt, mint a fehérre meszelt fal: tiszta, világos. És hideg. Elfoglalta a teret. Mint maga az írója. Aláírója.
Mert vannak, akik a szeretetet hirdetik, és vannak, akik megengedik, hogy rajtuk keresztül történjen valami. Ő az előbbiek közé tartozott.
És ezért volt különös éppen karácsonykor, amikor az Ige nem beszélni kezdett, hanem testté lett.
Vannak emberek, akik a szeretetről beszélnek, mert félnek tőle.
És vannak, akik hallgatnak róla. Hallgatnak, mert nem kell kiabálniuk. Mert csendben hordozzák.
A különbség nem hangos. De ítélet. Az irgalom meg gyógyít. Ha engedjük!
fotó: pixabay.com