Ismételt nagy köszönet, elismerés és hála, hogy Szepsiben is március idusán az 1848/49-es emlékkopjafánál a történelmi egyházak, az iskolák, a társadalmi és a közélet különböző szegmenseinek tagjai és előjárói, ökumenikus istentisztelet keretében a Csemadok helyi szervezete rendezésében kedves kötelességüknek tartották az együtt ünneplést.
Napjainkban ugyanis a közös emlékezés nemcsak veszélyben, hanem egyenesen kiveszőben van – mondta a minap XIV. Leó pápa. Amíg korunk rendkívüli információátadási képességgel rendelkezik, addig egyre gyengül a belső befogadás képessége. Az emlékezés inkább kifelé és nem befelé irányul. A külvilágnak szól és nem a szíveknek.
Az Egyház számára azonban a lelkiismeret élő emlékezet, ami nem adathalmaz, hanem állandó felelősségvállalásra való hívás. Nem nosztalgia, hanem egy prófétai szót termő – gyökér. A keresztények részére az emlékezés a Teremtő ünneplése, aki belépett a történelembe. A keresztény hit ugyanis történelmi tényen alapul. Az üdvösség, a lét teljessége – Isten országa – nem egy eszme, hanem Urunk, Jézus Krisztus élő személye, Akiben és Aki által egyetlen közösséget alkotunk.
A mai emlékezés is ebbe logikába illeszkedett. Az 1848-49-es események történelmi emlékezete, amelyet egykor civil és egyenruhás férfiak és nők végeztek, akik az Egyházon kívül és belül, pásztoraik támogatásával és kíséretében, a béke fényes napjaiban ugyanúgy, mint a háború drámai pillanataiban áldozattal, bátorsággal és odaadással járultak egyházaink, társadalmunk, népünk és nemzetünk, kultúránk és anyanyelvünk megmaradásához és növekedéséhez nemegyszer még életük árán is.
A helytállás általában csendben történt és történik, úgy a béke, mint a konfliktus idején és helyén: a katonai bázisokon, a hadműveleti területeken, de a templomokban és a kápolnákban, a katonák sátraiban és a különböző emlékhelyeken is. Úr nyájáról való gondoskodás ugyanis: az élet tanúságtételében, az evangélium hirdetésében, az Eucharisztia és a szentségek ünneplésében, a türelmes meghallgatásban és a lelki élet kísérésében nyilvánul meg.
Ezért az Egyház nélkülözhetetlen eszköze és feladata a lelkiismeret formálása. A kulturális pluralizmus által fémjelzett társadalmunkban, a nagyfokú emberi mobilitás idejében: a hitélet elmélyítése, a népek, a kultúrák és a vallások közötti párbeszéd elősegítése és szolgálata az a lelki munka, ami nélkül nincs se közjó, sem pedig társadalmi béke.
Ezt a II. Vatikáni Zsinat a „Gaudium et Spes – Öröm és remény” c. lelkipásztori konstitúciójában így fogalmazza meg: „Az emberek bár Krisztus második eljöveteléig a háborúk fenyegetése alatt állnak és lesznek; de amennyiben a szeretetben egyesülve legyőzik a bűnt, ott legyőzik az erőszakot is.” (78. pont). A keresztény honvédek küldetése is ezen a horizonton belül helyezkedik el. A gyengék védelme, a békés együttélés megőrzése, a rend helyreállítása katasztrófák idején és a nemzetközi missziókban, mind-mind ezt a célt szolgálja. Természetesen mindez nem redukálható puszta szakmává: ez egy hivatás, egy válasz egy olyan hívásra, amely kihívást jelent a lelkiismeret számára.
A honvédek identitását a nagylelkűség, a szolgálat szelleme, a magasztos törekvések és a mély érzések formálják és teszik naggyá. Ám ez az érték egyetlen alapra épül: a kegyelem ajándékára, mert a szeretetet az önátadásig csak a kegyelem képes táplálni a teljessé tenni. Ezért, hogy a népek közjava a biztonság és a béke szolgálatában mindig elsőbbséget élvezzen, szükséges, hogy a katonai élet szabályait, normáit és küldetését az evangélium éltető ereje hassa át, Szent II. János Pál pápa szavaival fogalmazva: „a keresztény honvéd, legyen olyan, mint egy őrszem, aki messze előre tekint, hogy elhárítsa a veszélyt, és mindenhol előmozdítsa az igazságosságot és a békét.”
Ki tagadhatná? Nemzedékről – nemzedékre maradandót kell alkotnunk, ami viszont Isten és egymás nélkül nem megy. Szükségünk van Istenre és egymásra! Ezt hangsúlyozták és ennek adták tanújelét az ünnepi szónokok, a történelmi egyházak lelkipásztorai, a társadalmi és a közélet előjárói, együttesen kifejezve a közös vágyat: továbbra is meglátni az idők jeleit, hogy amikor majd nemcsak a most ünneplők, de mások is szükségét fogják érezni a hazának, az egyháznak, a kultúrának és az anyanyelvnek – legyen még, haza, egyház, kultúra és anyanyelv.
Az ünnepi koszorúzás után az ünneplők a kultúrházba vonultak, ahol kultúrműsor keretében a gyökereket hűen ápoló rozsnyói hagyományőrző Borostyán néptánckörrel karöltve a Boldog Salkaházi Sára Egyházi Iskolaközpont óvodásai mutattak reménykeltő jövőképet.
Mindezek fényében köszönet és hála, hogy közösen imádkoztunk és egymást erősítve emlékeztünk, tudatosítva: a keresztek és a kopjafák felkiáltójelek. Nincs felesleges áldozat. Amíg van Istenben bízó és az evangéliumi értékekért cselekvőkész közösség, addig van Isten megáldotta jövő is.
fotók: romkat.sk