Időről időre felröppen a hírekben – főként a hidegebb téli vagy a forróbb nyári hónapokban –, hogy ha magára hagyott, elesett embert látunk az utcán, parkban, állomások közelében, igyekezzünk megtudni, szüksége van-e segítségre. Ugyanez a helyzet a különféle balesetek esetében: emberi és törvényi kötelességünk is a segítségnyújtás. De mi a helyzet az ennél sokkal súlyosabb esetekben? Amikor már nem csak alkalmi segítségről van szó, hanem konkrét életmentésről. Amikor tevőleges részeivé válunk egy helyzetnek, amikor száz szem pislog felénk, tőlünk várva a megoldást.
Egy orvosi kivizsgálás során találkoztam az esettel: a családot felkészítették, hogy szervátültetésre lesz szükség, s ennek leghatékonyabb módja az élődonoros transzplantáció. Tudják, ez az a helyzet, amikor a családtag: szülő, gyermek megfelelő alanynak bizonyul, így a nem létfontosságú szervét – ebben az esetben az egyik veséről volt szó – felajánlhatja a rászorulónak. Ez leírva sem hangzik egyszerűnek, megélve viszont még annál is nehezebb. A környezet hozzáállása, az erkölcs, az önértékelés. Az elvárások másoktól, az elvárások saját magunkkal szemben. A teljesen természetes félelem szemben a családtag szenvedéseinek látványával. S a hit? Vajon tárgyalja-e az esetet a Biblia?
„Súlyos etikai kérdésbe futunk bele. Ha van valaki, akinek a környezetében, szűkebb családjában akár akad egy személy, aki dialízisnek van kitéve, és igényli a szervátültetést, semmiképpen nem szabad, hogy bármilyen kényszernek legyen kitéve. Viszont muszáj a másik oldalt is szem előtt tartanunk: a transzplantációra váró egyénnek egészen természetes, hogy lelkifurdalása lesz, amikor családtagja azzal az egyértelmű kijelentéssel fordul hozzá – akár kérés nélkül is –, hogy segíteni akar, és aláveti magát a beavatkozó műtétnek, ezáltal vállalva annak és az elkövetkező életének is az egészségügyi kockázatait. A betegnek – amellett, hogy tudja, hogy szüksége van rá, hiszen nem egyszer az élete múlik tőle – el kell fogadnia ezt a helyzetet, meg kell emésztenie, és le kell magában gyűrnie a másik iránti aggodalmat, akár az egyre magasabbra törő önvádat is”
– nyilatkozta Dr. Zakar Gábor nefrológus, a BBraun Avitum Hungary 9. Dialízisközpontjának orvos-igazgatója. Nyomatékosította, hogy nem lehet érzelmi kényszernek alávetni az ilyen esetek egyetlen szereplőjét sem. Köztudott manapság már, hogy a pozitív érzelmi motivációk mellett jelentős pszichológiai terhek is megjelennek. Sok esetben lehetett olvasni olyan beszámolókat, amiben a donorok elmondták, hogy a beavatkozás után hasznosabbnak, jobb embernek érezték magukat, életük tartalmasabbá vált. Viszont az sem ritka, hogy a félelem kerül a potenciális donornál előtérbe, és nem saját meggyőződésből, hanem a környezete nyomására, esetleg bűntudatból mond igent. Az ilyen körülmények között meghozott döntések a későbbiekben súlyosabb lelki problémák okozói lehetnek.
„Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja barátaiért.” (Ján. 15:13) A Bibliában is találunk utalásokat az életmentésre, a segítségnyújtásra, gondoljunk csak Máté evengéliumára: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat.” (Máté 22:39) Pontos választ vagy receptet azonban a Szentírás sem mutat, Istennel való beszélgetés, a lelkipásztoroktól való tanácskérés azonban minden esetben kiemelten hasznos. Bárki, aki ebbe a helyzetbe kerül, és erős dilemmákkal küzd, ne feledje, hogy két helyen érdemes kérdéseket feltennie: az orvosnál, aki tájékoztatja a test dolgairól, illetve Istennél, az ő egyházi szolgájánál, aki gondozni fogja a lelkét.
fotó: pixabay