A mai evangéliumban Jézus egy vakon született embert gyógyít meg. Sarat készít, a szemére teszi, elküldi a Siloe tavához. Az ember elmegy, megmosakszik. És amikor visszatér, már lát.
De ez a történet valójában nem csupán a szemről szól. A látásról és a vakságról szól. Nemcsak a szem látásáról, hanem a szív látásáról.
A vak ember lassan jut el a hithez. Először csak ennyit tud: „az az ember, akit Jézusnak hívnak”. Aztán már így beszél róla: „próféta”. A végén pedig leborul előtte és kimondja: „Hiszek, Uram!”
Nemcsak a szeme nyílik meg. A lelke is. És közben ott állnak a farizeusok. A vallásos emberek. A törvény őrei. Azok, akiknek látszólag mindent tudniuk kellene Istenről. És mégsem látnak.
Ez az evangélium egyik legmegrendítőbb üzenete: a vallásos ember is lehet vak.
Ez azóta sem változott. Sokszor a papok sem látnak. Az egyház vezetői sem. Hiába beszélünk arról, hogy szívvel kell látni, hiába hangzanak el szép szavak a lelki látásról. Meg a szeretetről. Meg a másik megbecsüléséről. Sokszor csupán üres duma az egész, szép, vallásos “papírba csomagolva”.
Mert sokszor van hamis látás is: az emberek hódolata egy olyan tekintély előtt, amely valójában nem létezik. Amikor valaki megszokja, hogy tisztelik, meghajolnak előtte, Őexcellenciájának hívják, s közben se nem művelt, se nem szentéletű, hajlamos elhinni, hogy ez az igazság.
Az evangélium szerint a legnagyobb veszély az, amikor valaki azt hiszi, hogy lát, s közben csak önmagát látja. Ezért mondja Jézus: „Ha vakok volnátok, bűnötök nem volna. De azt mondjátok: látunk – ezért megmarad bűnötök.”
Az igazság keresése az ókori filozófusokat is foglalkoztatta. Platón Szókratész szavait idézi a
Védőbeszédben:
„A vizsgálódás nélküli élet nem embernek való élet”
Az embernek tehát időről időre meg kell kérdeznie magától: valóban látok? Valóban az igazságot látom? Vagy csak azt, amit látni szeretnék?
Az igazságról az ókori római jogászok is beszéltek. Az egyik klasszikus meghatározást Ulpianus adta:
„Az igazságosság az az állandó és tartós akarat, hogy mindenkinek megadjuk, ami jár.”
Az igazság tehát nem hangos szavakban áll. Hanem abban, hogy az ember valóban igazságosan cselekszik.
A farizeusok azonban nem az igazságot keresték. A saját tekintélyüket védték. Ezért végül kitaszították azt az embert, akit Jézus meggyógyított.
És itt történik az evangélium egyik legszebb pillanata. Amikor az emberek elutasítják, Jézus megkeresi őt.
Aki az igazság miatt egyedül marad, az nincs egyedül. Krisztus keresi meg őt.
Az egyház történetében mindig voltak olyan pásztorok, akik valóban láttak. Nem a hatalmat keresték, hanem az embert.
Napjainkban sokak számára ilyen példa Konrad Krajewski bíboros. Ő volt a pápa alamizsnása Rómában. Nem az irodában ült, és nem csak beszélt a szegényekről, hanem közéjük ment. Hajléktalanoknak szervezett segítséget a Vatikán közelében, ételt és ruhát vitt a rászorulóknak, és amikor egy római épületben több száz szegény ember maradt áram nélkül, személyesen ment el, hogy visszakapcsolja az áramot.
Amikor bíboros lett, ezt mondta: „Ez a vörös kalap a szegényeké.”
Ez az igazi látás. Nem a rangot látja, nem a hatalmat, hanem az embert.
A magyar költészet is tudja, mi az ember feladata a világban. Vörösmarty Mihály írja:
„Mi dolgunk a világon? küzdeni
Erőnk szerint a legnemesbekért.”
A hit nem rang. Nem dísz. Nem tekintély. A hit küzdelem az igazságért.
A vak ember végül egyetlen mondatot mond: „Hiszek, Uram!”
Talán ez az egyetlen mondat, amely valóban megnyitja az ember szemét.
Fotó: Krajewski biboros /FB/