A tolvaj kiált: fogjátok meg a tolvajt!

A mondás lényege egyszerű: az, aki bűnös, gyakran maga kezd el vádaskodni. Ahelyett, hogy csendben maradna. Ahelyett, hogy szembenézne a saját tetteivel. Inkább másokra mutogat. Sőt! Sokszor éppen az kiált a leghangosabban, akinek a legtöbb oka lenne a hallgatásra.

Ez a jelenség a közéletben, a politikában, de a mindennapi emberi kapcsolatokban is gyakran megfigyelhető. A gyanúsított gyanúsít. Az, akit kérdések elé állítanak, hirtelen maga kezd kérdéseket feltenni. Aki magyarázatra szorulna, inkább mások magyarázatát követeli.

Nem ritkán még furcsább helyzet áll elő: a gyanúsított a kevésbé gyanúsítottat kezdi gyanúsítani. Így próbálja elterelni a figyelmet saját magáról. A vádaskodás ilyenkor nem az igazság keresését szolgálja. Inkább egyfajta “füstfüggöny”.

Hasonló jelenség az is, amikor a bűnös a kevésbé bűnös hibáit ostromolja. Az emberi természet sajátos védekezési mechanizmusa ez. Ha sikerül mások hibáit felnagyítani, akkor talán kevésbé tűnnek fel a saját vétkeink. Aki maga sem makulátlan, gyakran mindenki másnál többet beszél az erkölcsről.

Nem véletlen, hogy a jogtörténet is jól ismeri ezt a magatartást. A római jog egyik alapelve szerint a puszta vádaskodás önmagában nem bizonyíték. A római jogászok már az ókorban figyelmeztettek arra, hogy a vádló személyének hitelessége is vizsgálatra szorul. A római perrendben ezért nagy jelentősége volt a bizonyításnak, a tanúknak és a körülmények mérlegelésének. Nem az számított, ki kiabál hangosabban, hanem az, hogy mi az igazság.

Az ókori filozófia is ismerte ezt a jelenséget. Az emberi jellemről és erkölcsről író görög és római gondolkodók gyakran figyelmeztettek arra, hogy az emberek könnyen ítélkeznek mások fölött, miközben saját hibáikat nem veszik észre.

A középkori jog és teológia szintén foglalkozott ezzel a kérdéssel. A kánonjog és a középkori perrend hangsúlyozta, hogy a vádló szavát is mérlegelni kell. A jogászok gyakran idézték a római jogból átvett elvet: „unus testis, nullus testis”, azaz egy tanú nem tanú. Vagyis a puszta vád nem elegendő, az igazság feltárásához több bizonyíték szükséges.

A középkori lelki irodalom pedig arra figyelmeztetett, hogy az ember gyakran éppen a saját bűneit látja meg leginkább a másikban. A túl heves ítélkezés sokszor nem az igazság iránti buzgóságból fakad. Sokkal inkább abból a vágyból, hogy a figyelem másokra terelődjön.

A jelenséget a irodalom is megörökítette. Shakespeare Hamlet című drámájában hangzik el a híres mondat:

A gondolat arra utal, hogy aki túl hevesen bizonygatja ártatlanságát vagy erkölcsi tisztaságát, az gyakran éppen ezzel kelti fel a gyanút.

A Biblia talán a legélesebben fogalmazza meg ezt az emberi gyengeséget. Jézus így figyelmeztet:

Az ember hajlamos arra, hogy mások apró hibáit is észrevegye. Mindeközben a saját súlyos hibáit vagy nem látja, vagy nem akarja látni. A példázat nemcsak az ítélkezésről szól, hanem arról a mély emberi hajlamról is, hogy a figyelmet inkább másokra irányítsuk, mint önmagunkra.

A János-evangélium egy másik jelenetében, amikor egy házasságtöréssel vádolt asszonyt visznek Jézus elé, ő így szól a vádlókhoz:

A vádlók ekkor egyenként elhallgatnak és elszélednek. A történet drámai ereje éppen abban rejlik, hogy a vádaskodók hirtelen szembesülnek saját lelkiismeretükkel.

A régi mondás tehát nem puszta szójáték. Tapasztalat az emberi természetről, amelyet a jog, a filozófia, a teológia és az irodalom egyaránt megfigyelt.

Amikor valaki túl hangosan vádol, túl hevesen ostoroz másokat, érdemes feltenni egy egyszerű kérdést: vajon nem azért kiált-e, hogy a saját nyomorúságát elfedje?

Az igazság keresése általában csendes. A vádaskodás viszont sokszor hangos. És néha éppen a tolvaj kiáltja a leghangosabban: fogjátok meg a tolvajt!