Kevés bibliai szöveg van, amelyet annyian ismernek, mint ezt a zsoltárt. A 22. zsoltár – más számozás szerint a 23. zsoltár – talán a Szentírás egyik legismertebb és legszebb imádsága. Nem véletlenül. Mert az ember egyik legmélyebb vágyát fogalmazza meg: azt, hogy ne legyen egyedül az élet útján.
A zsoltár első mondata mindent elmond:
„Az Úr nékem pásztorom: ínséget nem kell látnom.”
Az ókori ember számára a pásztor képe nagyon beszédes volt. A pásztor vezeti a nyájat. Vigyáz rá. Megvédi. Legelőre vezeti. Ha van pásztor, a juh nincs elveszve. A zsoltáros ezzel a képpel azt mondja: Isten ilyen pásztor. Nem hagyja magára az embert.
Ezért mondhatja azt a zsoltár egyik legmélyebb mondatában:
„A halál sötét völgyében sem félek, mert ott vagy velem.”
A Szentírás nem mondja, hogy az ember életében nincsenek sötét völgyek. Van szenvedés. Igen, van betegség. Van igazságtalanság. És van halál. De a zsoltáros azt mondja: nem vagyok egyedül. Isten jelenléte még a legsötétebb órában is erőforrás.
Az ókori filozófus szerint nem a dolgok maguk zavarják az embert, hanem az, ahogyan a dolgokat látja.
A hit éppen ezt a látást változtatja meg. A keresztény ember nem azt mondja, hogy nincs sötétség, hanem azt: Isten a sötétségben is velünk van.
A zsoltárban szerepel egy különös kép is: a pásztorbot. A pásztorbot a vezetés jele. A pásztor ezzel terelte a nyájat. Ezzel mutatta az utat. Az ember életében is sokszor megtapasztaljuk, hogy nem mindig értjük az utat, amelyen járunk. Néha kerülőutaknak tűnik, néha próbatételnek.
Az ókori római jog egyik alapelve így hangzik:
„Becsületesen élni, a másikat nem bántani, és mindenkinek megadni, ami jár.”
Ez az egyszerű mondat a rendről és az igazságról szól. A zsoltár pásztora azonban még ennél is többet ad: nemcsak törvényt. Hanem vezetést. Nemcsak rendet, hanem irgalmat.
A zsoltár végén egy különösen szép mondat áll:
„Jóságod és irgalmad nyomon követ életem minden napján, és az Úr házában lakom időtlen időkig.”
Az emberi élet végső reménye ez: nem az, hogy minden nehézség eltűnik, hanem az, hogy az életünk nem a sötétségben végződik. Hanem az Isten házában.
Girolamo Savonarola, a firenzei prédikátor, akit az egyház máglyára küldött, azt vallotta, hogy az igazság melletti kiállás gyakran üldöztetéssel jár, mert a jó ügy mindig üldözést szenved.
A hit ilyen. Néha próbákon megy keresztül. Néha gyengének látszik, de végül mindig megmarad. Mert a hit szereti az igazságot! És ezért Savonarola élete azt mutatja:
„Az igazságot el lehet hallgattatni egy időre, de végleg eltörölni nem lehet.”
Ahol Isten jelen van, ott az ember nincs elveszve.
Az ember életében lehetnek sötét völgyek. Lehetnek nehéz utak. Lehetnek félelmek. De ha az Úr a pásztorunk, akkor nem vagyunk egyedül.
Ezért mondjuk újra a zsoltár szavaival:
„Az Úr nékem pásztorom: ínséget nem kell látnom.”
fotó: remeny.ma/OJ