„Jézus a lelke mélyéig megrendült és megindult… Ekkor Jézus könnyekre fakadt.”(Jn 11,33–35)
Kevés evangéliumi jelenet van, amely ennyire közel hozza hozzánk Jézus szívét. Kevés olyan pillanat van, amely ennyire megmutatja, ki is ő valójában.
Jézus ott áll a sírnál. Ott áll a halál árnyékában. Ott áll az emberi fájdalom közepén. És megrendül. És megindul. És sír.
Az Istenembert látjuk. Embert látunk, akinek szíve van. Emberi szíve. Baráti szíve. Irgalmas szíve.
Jézus szerette Lázárt, Mártát és Máriát. És amikor meglátta a két gyászoló testvér fájdalmát, osztozott velük a gyászban.
Milyen vigasztaló ez számunkra! A mi Urunk nem közömbös Isten. Nem távoli hatalom. Nem néma bíró. Hanem velünk érző Megváltó.
Ilyen volt mindig! Megérintette a leprást. Akitől mindenki távolt tartotta magát, ahhoz ő közel ment. Felsegítette Péter anyósát. A gyengeségben is meglátta az embert. Megállt a vak koldus előtt. Meghallotta azt a hangot, amelyet mások el akartak némítani. Megkönyörült az éhező sokaságon. Mert a test nyomorúsága sem volt közömbös számára. Vigasztalta a naimi özvegyet. Mert az anya könnyei az ő szívét is megérintették. És irgalommal fordult a házasságtörő asszony felé is. Nem a követ emelte fel. Hanem az embert.
Ez Jézus. Az irgalom Ura. A szelídség Mestere. Az emberszeretet megtestesült arca.
Ferenc pápa oly sokszor emlékeztetett arra, hogy Isten stílusa ez: közelség, együttérzés és gyöngédség. És valóban: Jézusban ezt látjuk. A közelséget. Az együttérzést. A gyöngédséget.
De az evangélium itt még nem ér véget. Mert a síró Krisztusban nemcsak az embert látjuk. Hanem az Istent is.
Aki könnyekre fakad, az ugyanaz, mint aki parancsol a sírnak. Aki együtt sír az emberrel, az ugyanaz, mint aki életre hívja a halottat. Aki megindul a fájdalom láttán, az ugyanaz, mint aki így kiált:
„Lázár, jöjj ki!”
Itt ragyog fel hitünk nagy titka. Jézus nemcsak osztozik a fájdalmunkban. Ő úr a halál fölött is. Nemcsak vigasztalni tud. Feltámasztani is. Nemcsak együttérez. Hanem megment.
Ezért olyan drága számunkra Jézus könnye. Mert ez nem a tehetetlenség könnye. Hanem a szereteté.
Mindnyájunk életében vannak sírok. Nemcsak a temetőkben. A szívünkben is. Mert vannak eltemetett remények. Vannak gyászolt kapcsolataink. Vannak kimondatlan fájdalmaink. Vannak bűnök, amelyeket rejtegetünk. Vannak sebek, amelyeket mások nem látnak. Vannak könnyeink, amelyeket csak Isten ismer.
És Jézus ezek elé a sírok elé is odaáll. Nem kerüli el őket. Nem fordítja el tekintetét. Nem hagy magunkra bennünket.
Az ókori görög gondolkodók keresték az embert formáló legfőbb jót. Platón arról beszélt, hogy a legnagyobb valóság a jó, amely fényt ad mindennek.
Mi, keresztények pedig azt valljuk: ez a fény Jézus Krisztusban ragyogott fel előttünk. A jóság nem csak eszme. Az irgalom nem csupán gondolat. Hanem arcot kapott a jóság is, az irgalom is. Hangot kapott. És nevet kapott. Ez a név: Jézus.
És milyen szépen tudja ezt megsejteni a magyar költészet is. Reményik Sándor írja:
„Egy lángot adok, ápold, add tovább.”
Krisztus szívében ez a láng ég. A szeretet lángja. Az irgalom lángja. Az élet lángja. És ezt akarja belénk is beleégetni.
Hogy mi se legyünk kemény szívűek. Hogy mi se forduljunk el könnyen a szenvedőtől. Hogy legyen bennünk több jóság. Több szelídség. Több irgalom. Több krisztusi!
Mert a keresztény ember nem lehet rideg. Nem lehet könyörtelen. Nem lehet önmagába zárkózó.
Aki Krisztushoz tartozik, annak szívében meg kell születnie az együttérzésnek.
Tanuljunk hát Jézustól. Tanuljunk meg sírni a sírókkal. Tanuljunk lehajolni a szenvedőkhöz. Tanuljunk közel menni a sebzett emberhez. Tanuljunk úgy szeretni, hogy abban Isten jósága ragyogjon fel.
Mert Jézus sírt. És Jézus feltámasztott.
Ő emberként közel jött hozzánk. És Istenként megnyitotta előttünk az élet kapuját.
Ezért amikor könnyeket hullatunk, ne csüggedjünk. Amikor gyászolunk, ne essünk kétségbe. Amikor a előtt állunk, ne gondoljuk, hogy minden elveszett.
Mert az, aki könnyekre fakadt Betániában, ma is él. És ma is szól. És ma is szeret. És ma is képes így kiáltani az emberi szív sötétjébe „Jöjj ki!”
Jöjj ki a reménytelenségből. Jöjj ki a bűnből. Jöjj ki a félelemből. Jöjj ki a belső halálból. Jöjj ki az életre.
Mert ő maga mondja:
„Én vagyok a feltámadás és az élet.”