A klasszikus ökumenizmus mára falakba ütközött. Az egyházak közelebb kerültek egymáshoz, mégis idegenek maradtak. Ezt állítja Reinhard Thöle, aki hosszú évek óta kutatja az ortodox egyházakat.
A professzor nem a perifériáról beszél. Két évtizeden át dolgozott a bensheimi felekezetkutató intézetben, tanított a Heidelbergi Egyetemen, és a Németországi Evangélikus Egyház hivatalos szakértőjeként is szolgált.
Szerinte a mai ökumenizmus elveszítette a lelkét – írja az Ekumenizm lengyel portál. Már nem a keresztény egység utáni vágy vezeti, hanem egyfajta egyházpolitikai logika. „Megszelídített ökumenizmus” – mondja. Olyan folyamat, amely inkább kerüli a kényes kérdéseket, mintsem szembenézne velük.
A leglátványosabb tünet? Az ökumenikus istentiszteletek. Szépek, ünnepélyesek, sokszínűek, ugyanakkor súlytalanok. Nem „érnek el” a hívek mindennapi hitéig. Inkább alkalmi események maradnak, mint valódi találkozások. Hiányzik a mélység.
Thöle szerint ezek az alkalmak sokszor inkább hasonlítanak egy „vallási fesztiválra”: egy ukrán Kyrie, egy afrikai ének, egy taizéi dallam, egy amerikai betét. Mindenki hoz valamit, majd mindenki hazamegy. És közben megmarad a kérdés: mit jelent ez a hitünkre nézve?
A kritika saját egyházát sem kerüli el. Az evangélikus istentisztelet – mondja – sok helyen pedagógiai programmá vált. Kevesebb benne a misztérium, több a magyarázat. Kevesebb a szentség, több a forma. Az úrvacsora pedig a háttérbe szorul, még ott is, ahol teológiailag központi kellene, hogy legyen.
Ez a helyzet pedig nem segíti az egység felé vezető utat. Sőt: hiteltelenné teszi a párbeszédet.
A teológus szerint egy korszak véget ér. A klasszikus ökumenizmus, amely kompromisszumokkal próbált hidakat építeni, kifáradt. Helyét valami bizonytalanabb veszi át. Egy „posztökumenikus” állapot, ahol a különbségeket kezelik, de nem oldják fel. Mintha csak a ENSZ egyes testületeinek működését látnánk vissza.
Van kiút?
Thöle szerint talán igen, de nem adminisztratív szinten. Hanem a liturgia mélyén. A keleti egyházak egyik ősi gyakorlata, az artoklázia – a kenyér, bor, olaj és búza megáldása – szerinte lehetne egy közös pont. Nem kompromisszumként, hanem közös imádságként.
Talán itt kezdődhet valami új. Nem a dokumentumoknál. Nem a protokollnál.
Hanem ott, ahol a keresztények együtt állnak Isten előtt, és együtt kérik az egységet.
fotó: Német Püspöki Konferencia