Vannak, akiknek jó a szemük. Észrevesznek mindent. A hibát. A gyengeséget. A botlást. A repedéseket a másik ember életén. Csak egyet nem látnak… Az embert.
Szív nélkül nézni akár jó is lehet. Hiszen nem érint meg semmi. Úgy ítélni könnyű, hogy közben nem fáj a másik fájdalma. Úgy beszélni egyszerű, hogy közben nincs irgalom a szavak mögött.
Az ilyen ember bár mindent látni vél, a lényeget azonban mégsem látja.
Nem látja a letörölt könnyet. Nem látja a harcot, amelyet csendben vívnak. Nem látja a terhet, amelyet valaki évek óta hordoz. Nem látja a sebet, amely olykor mosoly mögé rejtőzik.
Jézus nem így nézett. Ő szívvel látott.
Ezért tudott megállni a vak mellett. Ezért tudott lehajolni a bűnöshöz. Ezért tudott együtt sírni a sírókkal. És ezért tudott irgalmas lenni ott is, ahol mások már csak az ítéletet látták indokoltnak.
A szívvel nem látó ember hideggé válik. Lehet, hogy vallásosnak látszik, de nincs benne részvét. Lehet, hogy igazat mond, de nincs benne szeretet. Lehet, hogy pontosan ítél, de nincs benne kegyelem.
Pedig az igazság szeretet nélkül könnyen kővé válik. És a szó, amelyben nincs irgalom, sebet ejt.
Nekünk nem elég jól látni. Jól kell szeretni is. Nem elég észrevenni a másik elesését. Meg kell tanulni felemelni is. Nem elég tudni, mi a hiba. Érezni is kell, hol fáj.
A keresztény ember nem lehet pusztán szemlélő. Nem lehet hideg megfigyelő. Nem lehet a másik életének távoli bírája.
Mert Krisztus nem így fordult felénk. Ő látott minket. És megszeretett. Ismert minket. És irgalmazott nekünk.
Mert aki szívvel nem lát, az a világot is rosszul érti.
Aki pedig szívvel lát, az már egy kicsit Isten tekintetéből részesedik.
fotó: pixabay.com