„Arcomat megkeményítettem, mint a kőszikla”
A próféta szavai ma megrendítő erővel hangzanak fel előttünk: „Hátamat odaadtam azoknak, akik vertek… arcomat nem rejtettem el azok elől, akik gyaláztak és leköpdöstek.”
Ezek a szavak nem csupán egy szenvedő ember kiáltásai. Ezek jövendölések. Előképek. Már évszázadokkal korábban megmutatják azt az utat, amelyen Krisztus majd végigmegy.
Jézus szenvedett. De nem úgy, mint akit a sors sodor. Nem úgy, mint akit az események legyőznek. Ő tudatosan és szabadon lépett rá erre az útra. Amikor elárulták, nem menekült. Amikor megütötték, nem ütött vissza. Amikor gyalázták, nem védekezett.
Ez az, ami igazán megrendítő: Jézus nem elszenvedte a szenvedést, hanem vállalta azt.
A mi szenvedésünk más. Mi is szenvedünk. Mindannyian. Igazságtalanságot élünk meg. Meg nem értést. Elutasítást. Fájdalmat: testit, lelkit.
De a mi szenvedésünk legtöbbször nem önkéntes. Mert itt lép be az, amit mindannyian érzünk: az igazságérzetünk. Mert bennünk ott van a tiltakozás:
„Ez nem igazságos!” „Ezt nem érdemlem!”„Miért én?”
Ez az emberi lélek őszinte kiáltása.
A görög filozófia is foglalkozott a szenvedéssel.
Az egyik ókori görög filozófus azt mondja,hogy nem az események bántanak minket, hanem az, ahogyan viszonyulunk hozzájuk. Szókratész vállalta a halált, mert az igazság fontosabb volt számára az életnél.
De mindez még nem ad teljes választ. Mert a filozófia megtanít elviselni a szenvedést. De nem ad neki végső értelmet.
Krisztus ad értelmet. A kereszténység itt mond valami egészen újat. A szenvedés nem pusztán elviselendő teher. Nem is puszta próbatétel. A szenvedés lehet út. Jézus keresztje által a szenvedés nem marad értelmetlen. Az ő szenvedése megváltássá lett. És ettől kezdve a mi szenvedésünk sem ugyanaz.
De mit jelent ez a gyakorlatban? Nem azt, hogy keresnünk kell a szenvedést. Nem azt, hogy passzívan tűrnünk kell minden igazságtalanságot. Hanem azt, hogy tudjuk: nem vagyunk egyedül…
És még valami: a szenvedésben is lehet dönteni. Megkeményedünk vagy megtisztulunk, bezárkózunk, vagy Isten felé nyílunk, keserűek leszünk, vagy mélyebbek…
„Arcomat megkeményítettem…”
Ez a mondat nem keménységet jelent. Hanem hűséget. A próféta, és általa Krisztus ezt mondja: nem fordulok el. Nem menekülök. Nem adom fel. Nem! Mert tudom: Isten, az Úr megsegít!
Virágvasárnap és a nagyhét elején állunk. A tömeg még „hozsannát” kiált, de hamarosan ugyanaz a tömeg azt fogja kiáltani:
„Feszítsd meg!”
Ez a világ. Ez az ember. És ebben a világban Krisztus így áll előttünk: megverve, kigúnyolva, de rendíthetetlenül.
Nem azért, mert nem fáj neki. Hanem mert szeret. És igazán csak Ő tudja a legmélyebb választ: a szenvedés értelmét a szeretet adja meg.
fotó: közösségi média