Azt mondják, mondjuk: az Úr Jézus nem mindig úgy jön, érkezik ahogyan azt várom, várjuk. Néha azonnal nem is ismerjük fel. Nem csodával kezd, hanem beszélgetéssel. Nem megoldásokat kínál, hanem szent jelenlétével ajándékoz meg bennünket, így teszi lehetővé a megoldást, miközben – észrevétlenül – meggyújt bennünk valamit: egy gondolat születik, felcsillan a remény, egy apró fény, miközben azon kapjuk rajta magunkat, hogy nem vagyunk ugyanazok, mint azelőtt voltunk.
Ismerős számunkra a csodálatos húsvéti evangéliumi elbeszélés az emmauszi tanítványokról. Bennük is élt az az elképzelés, hogy az Úr Jézus majd felszabadítja őket az idegen uralomtól. A megváltást, a megszabadulást kívülről várták, mert még nem voltak kellő tudatában annak, hogy mindaz belül történik.
Érthető, hogy az Úr Jézus halála megtörte, sőt összetörte őket, ezért úgy beszéltek róla az úton, mint egy esetről. Egy történetet meséltek, amelynek egész más kimenetele lett, mint amit ők elképzeltek önmagukról önmaguknak. S mivel számukra az Úr Jézus csak egy eset volt, ezért rezignáltak. Csalódtak, szomorúan ballagtak, elhagyták azt a helyet, ahol elképzeléseik romba dőltek, holott annyi sok szép dolog is történt ott velük.
Kétségtelen, hogy az idegen, római uralom maradt. Az, akitől a változást és a változtatást remélték – nincs. Meghalt. Szomorúságukban azonban váratlanul melléjük szegődött egy idegen, akinek a jelenléte viszont nem nyomasztotta őket. Sőt, aki csak egyszerűen jelen volt számukra, figyelmesen hallgatta őket, engedte, hogy kibeszéljék magukat, kimondjanak mindent önmagukból s így megkönnyebbültek. Végig kísérte őket az úton, amíg az „esetelemzés” tartott. Magyarázta, sőt megmagyarázta az Írásokat. A tanítványok szíve kezdett felmelegedni, az idegen közelebb került hozzájuk, ezért kérték, hogy maradjon velük.
A tanítványok olyan idegennel találkoztak, akit lelkük mélyén ugyan már sejtve ismertek, de még nem szemlélték Őt húsvéti hittel. Nyitva volt a fizikai szemük és fülük, de még nem láttak és nem hallottak tisztán. A tökélestes látás és hallás ugyanis nem fizikális teljesítmény.
Gyakran így van ez velünk is. Az Úr Jézus nem mindig úgy jön, ahogyan azt várjuk. Ilyenkor jó tudni és tudatosítani, hogy amíg Ő számunkra csupán egy eset, úgy életünk könnyen lehet „baleset”! Amíg a megváltást, a szabadítást kívülről várjuk, addig Ő számunkra is csak egy eset marad, mivel az Ő isteni léte még nem egzisztenciális része életünknek.
Szükséges tudnunk Róla, fontos ugyan az információszerzés, de ha csupán ezen a szinten maradunk és csak csodálója leszünk, akkor számunkra Ő „még nem támadt fel”. A megváltás belülről történik. Az átalakulás, az átváltozás folyamat, ami élő megtapasztalással kezdődik: amikor megnyílik a szem, a belső szem, amikor másként látjuk ugyanazt.
Amikor az emmauszi tanítványok szeme megnyílott, az evangélium olyan kifejezést használ, ami a kisbabák szemének megnyílására utal. Ennek fényében érthető, hogy sokkal többről van itt szó, mint a szem kinyitásáról. A szem kinyílása új kezdetet, újjászületést, feltámadást jelent.
A kérdés nem az, hogy lángol-e a világ, hanem: engedem-e, hogy bennem is lángra kapjon? Amikor ugyanis az Ő szava elér minket, téged, engem – akár egy ige, egy csendes ima, vagy egy találkozás által – akkor mindig ez történik: nem zajosan, nem látványosan, hanem mélyen és igazán, amikor utólag egy kis csodálkozással csak annyit tudok mondani: ugye, lángolt a szívem?
Valóban – lángol még? Lángol már? Valaha is lángolt? Mit üzen a Tiszai csönd?
Juhász Gyula: Tiszai csönd
Hálót fon az est, a nagy, barna pók,
Nem mozdulnak a tiszai hajók.Egyiken távol harmonika szól,
Tücsök felel rá csöndben valahol.Az égi rónán ballag már a hold:
Ezüstösek a tiszai hajók.Tüzeket raknak az égi tanyák,
Hallgatják halkan a harmonikát.Magam a parton egymagam vagyok,
Tiszai hajók, néma társatok!Ma nem üzennek hívó távolok,
Ma kikötöttünk itthon, álmodók!