Ferenc pápa pápaságát sokan az emberközeliség korszakaként értelmezték. Ő az a pápa volt, aki gesztusokkal beszélt: közvetlenséggel, egyszerűséggel, a perifériák felé fordulással. Ezek a gesztusok sok hívő számára felszabadítóak voltak, ugyanakkor már működése idején is világossá vált, hogy nem pusztán lelkipásztori, hanem közéleti jelentést is hordoznak.
Ez a kettősség különösen élesen mutatkozott meg a szlovák érsek, Róbert Bezák ügyében. Bezákot 2012-ben, XVI. Benedek pápasága idején mentették fel nagyszombati érseki tisztségéből az egyházmegyei vizitáció után, melyet a cseh Jan Baxant püspök vezetett. A döntés indokai soha nem váltak teljesen átláthatóvá, ami már önmagában is sebeket hagyott az egyházi közvéleményben. Ferenc pápa megválasztása után sokan egyértelmű lezárást vártak: vagy formális rehabilitációt, vagy világos elhatárolódást. Egyik sem történt meg. Bezák utódja, egykori segédpüspöke, Ján Orosch lett.
Ami történt, az a személyes figyelem és közelség volt. Találkozások, emberi szavak, gesztusok. Csakhogy ezek nem elszigetelten hatottak. Bezák eközben a szlovák nyilvánosságban egyre inkább közéleti és politikai szereplőként jelent meg, rendszeresen megszólalva társadalmi, jogalkotási és identitáspolitikai kérdésekben. Ezek a megnyilatkozások nem egységet teremtettek, hanem megosztották a katolikus közösséget. Sokan úgy érezték: a lelkipásztori hang helyét egy világi, normatív beszédmód vette át.
Ferenc pápa ebben a helyzetben nem mondott ítéletet. Nem igazolta Bezák álláspontjait, de nem is vont világos határt. Így a gesztus – szándéktól függetlenül – jelentéssé vált. A közelség legitimációnak tűnt, a hallgatás értelmezhető állásfoglalássá vált. A Bezák-ügy ezért nem lezárult, hanem konzerválódott: félúton az együttérzés és a tisztázatlanság között.
Ferenc pápa halála után mindez már nem személyes döntések sorozataként, hanem örökségként értelmezhető. Olyan örökségként, amelyben a gesztusok gyakran erősebbek voltak, mint az intézményi válaszok. Nem véletlen, hogy a Bezák-ügyet sokan ma is megoldatlan kérdésként emlegetik – és jó okkal feltételezhető, hogy soha nem is fog valódi értelemben „megoldódni”. Nem azért, mert hiányozna a jó szándék, hanem mert túl sok értelmezési réteg rakódott rá, amelyeket már nem lehet egyetlen döntéssel feloldani.
Ebben az értelemben figyelemre méltó XIV. Leó első hónapjainak irányvonala is. Több megszólalásában és gesztusában felismerhető Ferenc pápa hatása: a szinodalitás hangsúlya, a keresztények egységének keresése, az ökumenikus és párbeszédre építő szemlélet folytatása. Ugyanakkor XIV. Leó külső megjelenésében és liturgikus stílusában tudatosan visszatért a klasszikus pápai formákhoz. A hagyományos öltözék és ceremoniális nyelv mintha azt üzenné: a tartalmi folytonosság nem feltétlenül jár együtt formai radikalizmussal.
Ez a különbség nem pusztán esztétikai. Arra utal, hogy a Ferenc-korszak egyik tanulsága éppen az lehet: a gesztus önmagában nem elég. Az irgalom nyelve szükséges, de nem pótolja a világos határhúzást. A Bezák-ügy ebben a megvilágításban nem kivétel, hanem jelzés. Annak a jele, hogy az egyház életében a közelség, a hallgatás és a formai döntések is tartalmi következményekkel járnak.
Ferenc pápa sokak számára az irgalom pápája marad. Mások számára annak példája, hogy a jó szándék és a gesztuspolitika milyen könnyen hagy maga után rendezetlen kérdéseket. A Bezák-ügy pedig emlékeztet arra, hogy vannak történetek, amelyek nem lezárulnak, hanem velünk maradnak – és tovább formálják az egyház önértelmezését a következő korszakokban is.
fotó: We Support Robert Bezák FB oldal