A politikában újra és újra megjelenik ugyanaz az ősi minta: amikor válságok, feszültségek vagy társadalmi sebek jelennek meg, gyakran könnyebb kijelölni egy felelőst, mint szembenézni a valódi okokkal. A hatalom – legyen bármely korszaké vagy bármely oldalé – hajlamos lehet arra, hogy saját tévedéseinek következményeit azokra vetítse rá, akik kérdeznek, figyelmeztetnek vagy bírálni mernek. Mintha nem a betegség volna a probléma, hanem az, aki kimondja a diagnózist.
A Biblia egyik legerősebb politikai jelenete pontosan erről beszél. Amikor Acháb találkozik Illéssel, ezt mondja neki:
„Te vagy Izrael megrontója!” (1Kir 18,17–18).
A vád azonban hamis. Nem Illés hozta a romlást, hanem maga a király: saját hűtlensége, a Baál-kultusz támogatása és a politikai-vallási korrupció. Illés ezért visszafordítja a vádat: nem az okozza a bajt, aki szól róla, hanem az, aki létrehozza annak okait.
Talán ezért maradt ez a történet ma is meglepően időszerű. Mert a hatalmi hazugság ősi szerkezete újra és újra ugyanaz: a saját bűn következményét rávetíteni arra, aki kimondja a bűnt; a tükröt okolni a sebhelyért; a diagnózist támadni a betegség helyett.
Néha pedig már nem is a valódi kérdésről folyik a vita, hanem jelképekről. Egy szék, egy tárgy, egy gesztus vagy egy mondat körül hirtelen olyan küzdelmek támadnak, mintha maga a nemzet sorsa dőlne el. Ilyenkor könnyen előfordul, hogy a vita tárgya elfedi a fontosabb kérdést: miről is kellene valójában beszélnünk? Mert nem egyszer a legnagyobb zaj éppen ott támad, ahol a lényeg kezd csendben eltűnni.
fotó: AI