Az öngyilkosság mindig tragédia. Amikor pap vet véget életének, az Egyház hajlamos suttogni, elhallgatni, lezárni. Pedig az ilyen halálesetek nemcsak személyes drámák, hanem kérdések az egész egyházi közösséghez.
Mind Magyarországon, mind Szlovákiában és még a világ számos helyén is voltak papok, akik így haltak meg. A közelmúltban is. S túl gyakran marad utánuk csend…
A pap mint céltábla
A pap sokszor célkeresztben él. Egyszerre van kitéve az egyházi elöljárók elvárásainak, a hívek igényeinek, kritikáinak, indulataiknak, s a közvélemény ítéleteinek.
Mindenki látja. Mindenki véleményt formál róla. És közben nem lehet mindenkinek megfelelni. Ha hibázik, sokszor a kelleténél jobban számonkérik. Ha hallgat, félreértik. Ha szól, kockázatot vállal. Sok pap ezért nemcsak szolgál, hanem védekezik is. És gyakran teljesen egyedül.
Félelem felfelé és lefelé
Kevéssé beszélünk róla, de sok pap fél az elöljárójától. Fél a hívek reakcióitól. Fél attól, hogy ha segítséget kér, gyengének tartják.
Egy konfliktus a püspökkel vagy a vezetővel nem egyszerű vita. Mert a pap tudja, ha “nem a püspök embere”, s ha a teológiai végzettségén kívül nincs más végzettsége, akkor a munkája, a lakhatása, egyszerűen szólva az egész jövője egy döntéstől függ. A püspökétől, akik között többen – akárcsak a “mezei papok” vagy bárki más között – nem mindig vannak hivatásuk magaslatán. Ez a félelem lassan belső nyomássá válik. És a nyomás előbb-utóbb megtöri az embert.
Az elöljáró nem adminisztrátor, hanem pásztor
Itt érkezünk el a legkényesebb kérdéshez. Mégpedig ahhoz, hogy milyennek kellene lennie az elöljárónak. Mert neki nemcsak irányítania kell, hanem szívvel látnia. Nem elég aláírni, válaszolni, körlevelet küldeni. Fel kell tenni a kérdést: ismeri-e a püspök a papjait személyesen? Tudja-e, hogyan élnek, mi gyötri őket? Találkozik-e velük rendszeresen, vagy csak levelezik? Meghallgatja-e őket, amikor szólnak, vagy csak amikor már baj van? A levél ugyanis nem hallja meg a hang remegését. Az e-mail nem látja a szem fáradtságát. A “telefonhang” nem “látja” a könnybelábadó szemet: ha egyáltalán van telefonhívás.
Betegség, magány, eltűnő jelenlét
Mi történik, amikor egy pap megbetegszik? Meglátogatja-e valaki? Vagy „kikerül a rendszerből”, amíg újra használható nem lesz? És mi történik az idős papokkal? Amikor el kell hagyniuk a plébániát, hova mennek? Ki várja őket? Kinek fontosak akkor, amikor már nem „hasznosak”? Pedig egy Egyház, amely nem tud mit kezdeni az idős, beteg papjaival, önmagát árulja el.
Egy százéves figyelmeztetés
Száz éve, 1926-ban lett öngyilkos Kuller Ferenc, a felvidéki Dercsika plébánosa. Művész volt, tudós alkat, érzékeny értelmiségi: zenész, zenetanár, matematikus. Belső magánya vezetett a tragikus végkifejlethez. Halála után neve lassan eltűnt, mintha a történet túl kényelmetlen lett volna. Pedig Kuller Ferenc élete azt üzeni: a hivatás nem páncél. A tehetség nem védelem. A hit nem helyettesíti a megtartó emberi kapcsolatokat.
Paptársak
A papi magány nem mindig kívülről érkezik. Sokszor belülről, a paptársak világából. Az összehasonlításból, a kimondatlan rangsorokból, abból, hogy ki van „jóban” az elöljáróval, ki kap több figyelmet, jobb plébániát, több mozgásteret. Az irigység ritkán hangos. Halk. Szívbemarkoló. Maró. Félmondatok. Elhallgatások. Megjegyzések… Egy érzékenyebb alkatú pap számára mindez könnyen azt üzeni: egyedül vagy, nem tartozol igazán közénk.
De a kép nem teljes, ha csak erről beszélünk. Mert vannak paptársak, akik mást látnak. Az embert látják. Akik nem kérdezik, ki hol áll a hierarchiában, csak azt mondják: jó, hogy vagy. Akik észreveszik a csendet, a fáradtságot, a küzdelmet. Akik felhívnak, meglátogatnak, maradnak akkor is, amikor már semmilyen „haszna” nincs a kapcsolatnak. Ezek a barátságok nem hivatalosak. Ezek nem látszanak semmiféle statisztikákban. És mégis…Mégis, sokszor akár életeket tartanak meg.
Nem vád, hanem felelősség
Ez az írás nem vádirat, ahogyan a jó szándékú olvasó nyilván látja. De kérdések sorozata. Mert az Egyház nemcsak tanító, hanem közösség. Ha egy pap magányban, félelemben, segítség nélkül omlik össze, az nemcsak egyéni tragédia, hanem rendszerszintű jelzés, hogy valami baj van. Olyan baj, amit orvosolni kell. Éppen ezért az elöljárónak nemcsak vezetnie kell. Hanem látnia. Szívvel. Lélekkel.
A remény ott kezdődik, ahol jelenlét van
S hogy mi a megoldás? A megoldás nem új szabályokban rejlik, hanem a személyes jelenlétben. Rendszeres találkozásban, emberi közelségben. Egyfajta biztonságos megszólalási térben, az idős és beteg papok valós gondozásában.
Az öngyilkos papok történetei nem botrányok. Ezek tükrök. Tükrök, melyek kérdeznek. És elsőként a legalapvetőbb kérdést teszik fel: látjuk-e még egymást? Vagy? Vagy már csak az intézményt látjuk?
fotó: közösségi média