Nem tudom mikor, nem tudom, hol… De egyszer eljön majd a nap – és akkor itt hagyok mindenkit és mindent.
Itt hagyom az embereket. Azokat, akiket szerettem. És azokat is, akik távol álltak tőlem. Azokat, akik szerettek, s azokat is, akik gyűlöltek.
Itt hagyom a számomra fontos dolgokat: a könyveket, melyekből oly sokat tanultam, ruháimat, melyekből egy-egy darabot akkor is megőriztem, amikor már divatjamúlt lett, telefonomat, melyen számtalan írást pötyögtettem, képeimet, melyek a szívemhez közelállókat juttatták eszembe…
Itt hagyok mindent: az örömöket, a fájdalmakat… Lelkem sebeit és hegeit.
Már nem fogom hallgatni a Haláltánc-balladát, Mozart Requiem-ét. Nem olvasok minden nap verset…
Önmagam leszek a requiem. És önmagam leszek a vers, önmagam leszek a fájdalom, seb és heg, és önmagam leszek az öröm… És bízom benne, Isten lesz ennek az örömnek a kovácsa.
Minden elmúlik… Minden! S míg itt vagyok, szeretném a sebeket heggé nyomorítani. A hegekre fittyet hányni. Az engem szeretőket megölelni. Haragosaimat kiengesztelni. Az engem gyűlölőket szánni.
Szeretnék jókat nevetni! Hahotázni egy jó viccen… Barátokkal borozgatni… Sírókkal sírni, aztán a könnyeket felszárítani gyorsan, a leggyorsabban, ahogyan csak lehet.
Élni, élni… Élni hagyni! És Élni!
fotó: pixabay.com