Nyolcvan évvel a háború utáni kitelepítések után a múlt sebei ma is velünk élnek. A német lakosság elűzése emberi sorsokat és kimondatlan bűnöket hagyott maga után, ezért Stanislav Přibyl püspök, a Litoměřicei Egyházmegye püspöke (most már kinevezett prágai érsek, metropolita) 2026-ot a Kiengesztelődés Évévé nyilvánította. Januári pásztorlevelét közöljük.
Testvéreim!
Ismét eltelt egy esztendő, és az évszámok határán állunk. Búcsút veszünk a 2025-ös évtől, és reménnyel, valamint bizonyos kíváncsisággal tekintünk a most kezdődő 2026-os év elé. A visszatekintést a hála érzésének kell kísérnie mindazért a sok ajándékért, amelyet Istentől és az emberektől kaptunk, a sok inspiráló találkozásért, és talán azokért a leckékért is, amelyeket az élet adott nekünk. A múltba tekintéshez hozzátartozik a lelkiismeret-vizsgálat is, valamint annak készsége, hogy beismerjük: nem minden volt helyes abból, amit gondoltunk, mondtunk és tettünk, és sokszor kudarcot vallottunk azzal is, hogy ott maradtunk tétlenül, ahol világos lépést kellett volna tennünk: kiállni valakiért, segíteni valakin, világosan kifejezni véleményünket és meggyőződésünket.
Az évszámok a múlt eseményeire is figyelmeztetnek bennünket: különféle évfordulókat idézünk fel.
Háború utáni számvetés
És nekem a 2026-os év elején szívemben van egy olyan évforduló is, amelyet különösen fontosnak tartok, főként egyházmegyénk számára. 1945-ben nemcsak a háború ért véget, hanem a nácizmus és a felfokozott nacionalizmus tombolása is: annak az ideológiának az uralma, amely emberek millióit fosztotta meg életüktől azzal az állítással, hogy az egyik ember többet ér a másiknál, ezért bizonyos embercsoportoktól meg kell szabadulni. Úgy tűnhet, mindez már sötét múlt, ám ez a kereszténytelen és embertelen gondolkodásmód sajnos ma is él.
Nyolcvan évvel ezelőtt az emberek örömmel élték meg a háború végét és a békét, ám az eufória mellett megérkezett a számvetés is: az emberekkel és a múlttal való elszámolás. Ez a számvetés Közép-Európa számos vidékén az őslakos népesség kitelepítésének és az újratelepítésnek a formáját öltötte, hogy országaink megbirkózzanak a nemzetiségi együttélés problémájával. Egyházmegyénkben ez a német lakosság kitelepítését jelentette. Nem kívánom megítélni, hogy ez jó volt-e vagy sem – ez inkább a történészek feladata. Mindenütt azonban máig látható, hogy a németek kitelepítése számos sebet hagyott maga után, amelyek a tájban, az épített környezetben, de mindenekelőtt a mai lakosok saját múltjukhoz és lakóhelyük múltjához fűződő viszonyában is megmutatkoznak. Ennek tanúi mindmáig a romos, gazdátlan házak, az elhagyatott, pusztuló, funkció nélküli templomok, amelyeket csak lassan sikerül visszavezetni az élet körforgásába. A legmélyebb sebeket azonban mindez bennünk, emberekben hagyta. A kollektív bűnösség elve, valamint a harag és a bosszúvágy, amelyek gyakran kísérték a kitelepítést, a munka és a helyhez való kötődés nélküli hirtelen vagyonhoz jutást – mindez elsősorban bennünk és közöttünk hagyott nyomot.
Az Ackermann-Gemeinde nyolcvan éve
Mi, keresztények, mindezt tudtuk, ezért már 1946. január 13-án Németországban megalakult az Ackermann-Gemeinde, a katolikusok egyesülete, amelynek célja a németek és csehek közötti megbékélés előmozdítása keresztény szellemben. Az alapítás dátuma nem volt véletlen: a filippovi Kade Magdolna gyógyulásának évfordulójára esett. Az egyesület ma is létezik, és valóban sok jót tett – ezért őszintén hálás vagyok nekik. Számos tag szó szerint életét szentelte a cseh–német megbékélés ügyének.
A szóban forgó kitelepítés közvetlenül a háború befejezése után, főként az 1945–1946-os években zajlott. Éppen nyolcvan éve tehát, hogy sokan azok közül, akik azokban a házakban éltek, amelyekben ma mi élünk, és azokba a templomokba jártak, amelyekbe ma mi járunk, kénytelenek voltak elhagyni otthonaikat. Ez bizonyosan nem örömmel, hanem inkább szomorúsággal, kétségbeeséssel, a viszonzás, a bosszú vágyával járt együtt. A mi, csehek részéről pedig nem ritkán túlkapások történtek: fosztogatás, nemi erőszak, megalázás – egészen odáig, hogy nem kevés távozó német kétségbeesésében az öngyilkosságot választotta.
Mészárlások a mi egyházmegyénkben is
E cselekmények csúcspontját olyan események jelentették, amelyeket túlzás nélkül mészárlásoknak lehet nevezni, mint például Ústí nad Labemben vagy Postoloprtyban. Ezek az események a lelkipásztorokat sem kerülték el: Žatecben egy kapucinus szerzetest agyonvertek. Az oseki kolostort gyakorlatilag felszámolták, és a kitelepítésbe került az elődöm, Anton Alois Weber is, aki egész püspöksége alatt a csehek számára cseh, a németek számára német volt, „mindenkinek mindene, hogy mindenáron megmentsen legalább némelyeket” (vö. 1Kor 9,22). Bár végül kivonták a transzportból, az állam megtiltotta számára püspöki jogkörei nagy részének gyakorlását és a hatóságokkal való kapcsolattartást, mivel német nemzetiségű volt. Később ezért lemondott, és 1948-ban teljesen kimerülten és megtörten halt meg. A székesegyházban található sírfeliratán ez áll: „Adja meg neki az örök békét az, akinek nem volt békéje itt a földön.” Ezt az elődömet szent embernek tartom, és úgy vélem, több figyelmet és tiszteletet érdemelne.
Tizenkét kiengesztelődési istentisztelet
De mit tehetünk ma mindezzel? Soha nincs késő visszatekinteni, és az emberileg megoldhatatlant azokkal az eszközökkel kezelni, amelyeket Isten adott nekünk: a kölcsönös megbocsátással és a kiengesztelődéssel. Ezért a papi tanáccsal folytatott megbeszélés után úgy döntöttem, hogy 2026-ot egyházmegyénkben a Kiengesztelődés Évévé nyilvánítom. Ennek keretében elsősorban tizenkét kiengesztelődési istentiszteletet tartunk, rendszerint olyan helyszíneken, ahol a kitelepítés különösen embertelen volt. Örülnék, ha ezek az istentiszteletek ökumenikus és vallásközi szellemben zajlanának: szívesen imádkozom együtt más keresztény felekezetek tagjaival és a zsidókkal, hitbéli idősebb testvéreinkkel. Örülnék annak is, ha ezzel az alkalommal találkozhatnánk a Heimatsleute-val, azokkal az emberekkel, akik a háború végéig nálunk éltek, illetve leszármazottaikkal. Az istentiszteleteket azoknak a helyeknek a történetei egészítik majd ki, ahol összegyűlünk; ezen történészekkel együtt fogunk dolgozni.
Talán azt mondjátok: már hagyni kellene ezt a kiengesztelődést, hiszen nyolcvan év telt el, ez csak a holtak kihúzása a sírokból. Ahogyan saját életünkben sem, úgy a történelmi emlékezet esetében sem igaz, hogy az elhallgatás megoldja a helyzetet. Éppen ellenkezőleg: a régi sebeket fel kell nyitni, hogy begyógyulhassanak. Vajon végleges gyógyulás lesz ez? Nem tudom. Azt viszont tudom, hogy fontos lépés lesz a gyógyulás folyamatában, amelyre ma is oly nagy szükség van. És hozzá kell tennem: vannak helyek, ahol ez a kiengesztelődés mindmáig egészen az elején tart.
Éltető megbocsátás
Ezért arra hívlak benneteket, kedves nővéreim és testvéreim, hogy kapcsolódjunk be ebbe a kiengesztelődési folyamatba annak tudatában, hogy bár nyolcvan évvel ezelőtt nem mi voltunk azok, akik felebarátainknak ártottak, mégis abból az éltető mozgásból élünk, amelyet abban az imádságban kérünk, amelyre maga a mi Urunk, Jézus Krisztus tanított minket: „Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.”
És hol van az új év öröme és áldása? Mély meggyőződésem szerint éppen a megbocsátás, a kiengesztelődés és a gyógyulás következménye. Ugyanaz ez, mint amikor betegség után vagyunk: hirtelen örömünket leljük sok apróságban, amelyeket korábban észre sem vettünk, és annyi erő van bennünk, hogy újrakezdjünk, új perspektívával és új lendülettel. Ezt kívánom mindnyájatoknak szívből.
Egyházmegyénk kiengesztelődésének művét a mai nap patrónájára, Szűz Máriára, az Istenanyára bízom. Az ő gyermekei vagyunk, mert Krisztus testvérei vagyunk. Hiszem, hogy közbenjár értünk, és hatalmasan támogatja Fia törekvését, hogy mindannyian vágyakozzunk az ő országára, amely „az igazság és az élet országa, a szentség és a kegyelem országa, az igazságosság, a szeretet és a béke országa” (prefáció Krisztus Király ünnepére).
Ebben a lélekben vagyok veletek, és áldásomat adom rátok!
Stanislav püspök
fotó: dltm.cz