Immár negyedik évfolyamához érkezett Komáromban a Felvidéki Népzenésztalálkozó, ami egy igazán látványos és főként hangzatos, kétnapos esemény: a hazai népzenei élet virtuózai adnak találkát egymásnak, hogy számot tegyenek tudásuk legjaváról. Nemcsak népzene, hangszerbemutató, zenés gyermekfoglalkoztató, koncert és táncház jellemzi a programot, hanem szakmai előadások is, melyekre mindig várják az érdeklődő, laikus közönséget is, hiszen mondanivalójuk kiváló közelítés múltunkhoz és gyökereinkhez, mindezt a zene, a népdalok, a néphagyományok eszközeivel. Idén – ezen előadások kapcsán – a Szilágyságban és a Gömörben barangoltunk.
Nem azzal a céllal „ragadtam tollat”, hogy leírjam jegyzeteim, melyeket az előadásokon készítettem: Dr. Árendás Péter – Szilágysági népzenei gyűjtések, Dr. Agócs Gergely – A gömöri magyar népzene határai és kistájai, mivel tematikájuk sokkal inkább a hangszeres és énekes népzenei anyaghoz, a tájegységekhez, a gyűjtésekhez kapcsolódik, mint írásom valódi témájához: őseink szokásaihoz, Istenhez való fordulásukhoz mindennapi énekeikben, zenéjükben, táncaikban akár. Hallgattam az előadásokat, a még fonográffal rögzített népdalokat a Szilágyságból: „Jaj, de szépen muzsikálnak!”, „Én Istenem, de víg voltam ezelőtt”, „Jaj, pártám, jaj, pártám”, és elgondolkodtam, vajon a régi népdalok szövegei kötődtek-e a valláshoz azokban az időkben, amikor a hit megélése sokkal természetesebb és a mindennapi élethez ezer szálon kötődő volt, szemben a mai korral.
Kicsit utánanéztem, hátha találok e két tájegységben olyan szövegeket, amik alátámasztják feltételezésemet, miszerint a régi paraszti kultúrában nem vált el élesen a „világi” és a „szent” megközelítés. Az Isten, a szentek, akár a túlvilág ugyanolyan természetesen jelen voltak a népi költészetben, néphagyományokban akár, mint a szerelem, a munka, a közösségi kapcsolatok. A dal ezekben az esetekben nem előadás volt, hanem eszköz vigaszra, kérésre, emlékezéshez, rítushoz.
A népdaloknak is megvoltak a maguk vallási kötődései, például a Mária-énekek nagyon sok esetben visszaköszönnek, Istent, mint igazságos bírót említik, a halált pedig átmenetként, útként, nem lezárás gyanánt. Ez látszik egy szilágysági siratóban is:
„Elindultam hosszú útra,
Isten legyen oltalmamra,
Ha igazság vagyon égben,
Megsegít az én ügyemben.”
A felvidéki Gömör tájegysége e tekintetben talán még erősebb és egyben csendesebb példákat mutat. A gömöri népdalokban a vallásosság nem hangsúlyos hitvallás, hanem mély, belső viszony Istenhez, a sorshoz. Kifejezetten sok a keserves, a bujdosó és a halálközeli ének.
„Nem panaszlom én sorsomat,
Úgy rendelte az Úristen,
Amit mért rám e világban,
Elhordozom csendes szívvel.”
Az idézetben a belenyugvó hit jelenik meg: nem kér, nem vádol. Egymás mellé kerül a kozmikus rend és keresztény Isten. Ahogyan több előadásból is kitűnik, ahogyan a népdalgyűjtők elemzik, ezen népdalok „igazi gömöriségét” az adja, hogy ritkán jellemzi érzelemkitörés, sok belső monológot tartalmaz, és Istent, mint hallgató jelenlétet mutatja meg.
Érdemes hát felkeresni azokat a helyeket, programokat, ahol terítékre kerül az ízes-szépséges magyar népdal. Nemcsak a sokszínű dallam- és ritmusvilág miatt, hanem egyfajta téren és időn át történő utazásban is részünk lehet: megismerhetjük eleink életét és kapcsolatukat a természettel és az Istennel.
fotók: Kalmár Csaba