Az Úr Jézus ma két egyszerű, mégis megrendítő képpel szól hozzánk: a sóval és a világossággal.
Nem elvont tanítást ad, hanem küldetést. Nem azt mondja, hogy ilyenné kell válnotok, hogy sóvá és lámpássá kell lennetek. Azt mondja: „Ti vagytok.”
„Ti vagytok a föld sója”
A só az ókorban, bizonyos helyeken, drága volt. Érték, olykor az arannyal szinte egyenértékű. Megőrzött, megóvott a romlástól, ízt adott az ételnek, életet védett. Ahol só volt, ott volt jövő.
Amikor Jézus ránk mutat, és ezt mondja, hogy “só vagyunk”, akkor azt állítja: az ember érték. Nem eszköz. Nem tömeg. Nem statisztika. Hanem olyan valaki, akinek puszta jelenléte képes visszatartani a romlást.
A só nem feltűnő. Feloldódik. Mégis! Ott van a mindennapokban. “Sóként”, mi emberek, ott vagyunk egy jó szóban. Ott vagyunk egy döntésben, amely tisztességes. Ott vagyunk egy hallgatásban, amely békét teremt. És ott, ahol az indulat elszabadulna, a “só-ember”, azaz a nélkülözhetetlen emberi ember, megállít. Ott, ahol mindenki a maga igazát védi, a “só-lelkületű”, azaz értékes ember az igazságot szolgálja.
Ezért mondja az Úr, mégpedig komolyan és figyelmeztetve: „Ha a só ízét veszti…” Akkor semmit sem ér! A só akkor veszti el ízét, amikor megszűnik annak lenni, ami. Amikor az ember nem mer többé önmaga lenni. Amikor feladja küldetését a kényelemért. A hallgatásért. Az elfogadásért. A “lefizetett” szolgalelkűségért.
„Ti vagytok a világ világossága”
Ezután az Úr még tovább vezet minket. Világosságnak nevez. Nem azért, mert tökéletesek vagyunk, hanem mert Ő világít általunk.
Az ókori filozófus, Diogenész nappal is lámpással járt, és ezt mondta „Embert keresek.”
Ma is ez a kiáltás hangzik a világban. Fény van bőven. De világosság kevés. Kevés az olyan ember, akihez oda lehet menni. Aki nem ítél, nem tapos, nem használ.
Az Úr ezért mondja: „Lámpát sem azért gyújtanak, hogy a véka alá rejtsék.”
A világosság nem önmagáért van. Másokért gyúl. Világosság vagyok, amikor türelmet gyakorlok. Amikor nem a sértést, hanem a békét választom. Világosság vagyok, amikor jelen vagyok ott, ahol sötét van. Szavak nélkül is jelen vagyok.
„Hogy magasztalják mennyei Atyátokat”
Jézus nem minket állít a középpontba. Azt mondja: „hogy látva jótetteiteket, magasztalják mennyei Atyátokat.”
A keresztény világosság nem reflektorfény. Lámpás. Nem önmagát mutatja, hanem Istent.
Ha valaki mellettünk újra hinni kezd az emberben… Ha valaki általunk reményt kap… Ha valaki ránk nézve közelebb kerül az Atyához… Akkor! Akkor betöltöttük küldetésünket!
Az Úr ma nem kevesebbet bíz ránk, mint önmagát. Hogy só legyünk ott, ahol az élet íztelen. Hogy világosság legyünk ott, ahol a sötétség uralkodna. És nem harsányan. Nem tökéletesen. Hanem hűségesen. És ez elég ahhoz, hogy a világ ne romoljon tovább. És hogy Isten dicsősége felragyogjon az emberek között.
fotó: pixabay.com