Van egy mondat, amely évszázadok óta visszhangzik: „Szeress, és tégy, amit akarsz.” Szent Ágoston nem szabadosságot hirdetett, hanem rendet. Azt állította: ha a szeretet valódi, akkor a cselekedeteink is helyesek lesznek. A szeretet nála nem hangulat, nem pillanatnyi érzés, hanem belső iránytű, amely “ha jól van beállítva”, nem engedi, hogy az ember tartósan rosszat tegyen.
Csakhogy ma mintha sokan ennek a mondatnak a torzított változatát élnék. Nem kimondva, de annál következetesebben gyakorolva:
„Utálj – és tégy, amit akarsz.”
És van itt még egy nehéz igazság:
a „szeretet” szó is elkopott.
Sokat használjuk, könnyen kimondjuk, de egyre kevesebbet jelent. Szlogenné vált, jelszóvá, amelyet mindenki a maga igazolására használ. Ezzel dobálózunk vitákban, ezzel fedjük el a kemény szavakat, ezzel díszítjük fel a saját álláspontunkat. De közben gyakran hiányzik mögüle az a tartalom, amiről Ágoston beszél.
Sokan hangoztatják azt is, hogy „szívvel kell látni”. Szép mondat, de gyakran csak mondat marad.
Mert a valóságban nem így látunk.
Lelki szemeink sokszor megvakultak. Nem vesszük észre a másik ember mögötti történetet, a küzdelmet, a törékenységet. Nem látjuk, mert nem is akarjuk látni, vagy mert az indulataink már megelőztek bennünket.
Erről a belső vakságról szólnak Ady Endre megrendítő sorai is:
„És megvakultak
Hiú szemeim. Meghalt ifjúságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.”
Ady paradoxona fájdalmasan pontos: lehet, hogy a szem megvakul, de a lényeg mégis látható marad annak, aki valóban látni akar. Csakhogy mi sokszor nem ezt a „fényest” keressük, hanem saját igazunk visszfényét.
Az igazi szeretet nem önigazolás.
Nem azt mondja: „igazam van, tehát szeretetből beszélek így.”
Hanem azt kérdezi: igaz-e, amit mondok, és úgy mondom-e, hogy a másik javát szolgálja?
Elég körülnézni. A közbeszéd tele van indulatokkal, a közösségi média gyakran ítélőszékké válik. Ismeretlen emberekről mondunk végső ítéletet néhány sor vagy egy kép alapján. Mintha mindenki biztos lenne a saját igazában, és mintha ez feljogosítaná arra is, hogy kíméletlen legyen.
Az utálat különös módon felszabadító érzést ad. Egyszerűsíti a világot: vannak „jók” és „rosszak”, „mi” és „ők”. Nem kell árnyalatokkal bajlódni, nem kell önvizsgálatot tartani. Csakhogy ez az egyszerűség ára a valóság elvesztése. És végül az emberi méltóságé is.
És itt válik igazán világossá Ágoston mondata. Mert amit ő a szeretetről mondott, az fordítva is igaz:
ha nem a szeretet vezet, hanem a harag, az irigység vagy a megvetés, akkor a cselekedeteink is torzulni fognak. Lehetnek hangosak, lehetnek népszerűek, lehetnek „erkölcsösnek” látszók, de mélyen nem lesznek igazak.
A probléma nem az, hogy különbséget teszünk jó és rossz között. Hanem az, amikor a másik ember többé már nem személy, hanem „eset”, „példa”, „célpont”. Amikor nem megérteni akarjuk, hanem legyőzni. Nem segíteni, hanem leleplezni.
A keresztény hagyomány – és benne Szent Ágoston – sokkal radikálisabbat állít:
És nemcsak arra vonatkozik, akit könnyű szeretni.
Talán ezért olyan csábító az ellenkező út.
Az „utálj, és tégy, amit akarsz” világa gyorsabb, egyszerűbb, hangosabb. Csak éppen hosszú távon rombol. Mégpedig kapcsolatokat, közösségeket, s végső soron az embert magát is.
Szent Ágoston mondata nem veszített az erejéből. Csak nekünk kellene visszaadni a „szeretet” szó súlyát. Meg a látás képességét. Van itt ugyanis egy fontos kérdés. És ez nem az, hogy mit tehetünk meg… Hanem az, hogy mi, vagy inkább Ki irányít bennünket…
fotó: pixabay.com