Egyre inkább olyan ez a világ, hogy szinte mindenki utál mindenkit. Vagy ha nem is egészen igaz, hogy mindenki utál mindenkit, de az kétségtelen, hogy egyre könnyebb eljutni idáig.
Elég egy mondat, egy kép, egy félreértett gondolat, és már meg is születik az ítélet. Ismeretlenül. Távolról. Arc nélkül. Az emberi kapcsolat legnehezebb része, ami a megértés, az egyszerűen kimarad. Marad a gyors reakció: tetszik vagy nem tetszik, velünk van vagy ellenünk.
A közösségi térben ráadásul nincs valódi következmény. A másik nem néz vissza. Nem látjuk a tekintetét, nincs csend, nincs az a pillanat, amikor talán elbizonytalanodunk. Csak szavak vannak, amelyek mögül hiányzik az ember. És amikor az ember eltűnik, könnyen eltűnik az irgalom is.
Pedig épp ez az, ami hiányzik. Az irgalom ugyanis gyógyít. Gyógyítja a kapcsolatokat, mert nem azonnal ítél. Gyógyítja a gondolkodást, mert teret ad a másiknak is. És gyógyítja a szívet, mert nem engedi, hogy az erőszak legyen az egyetlen válaszunk.
A probléma valójában mélyebb: elveszítettük a türelmet a valóságot illetően. Mert a valóság lassú. Az ember megismerése időigényes. A mai világ viszont a gyors reakciókat jutalmazza. Aki hamar ítél, az látható. Aki kivár, az szinte eltűnik. Minden felgyorsult: az ítélet is.
Így lesz egyre több a szó, és egyre kevesebb a megértés. Egyre több a vélemény, és egyre kevesebb a kapcsolat. Egyre több az ítélet. És egyre kevesebb a megértő közelség.
De van egy másik út is. Nehezebb, és kevésbé látványos. Az, hogy nem reagálsz azonnal. Az, hogy nem az első benyomás alapján ítélsz. Az, hogy hagyod a másikat embernek maradni akkor is, ha nem érted. Az, hogy elgondolkodsz azon, mi az, ami arra késztette a másik embert, hogy kritikát fogalmazzon meg veled szemben.
Ez nem gyengeség. Ez döntés. Mert abban a világban, ahol az elutasítás lett a reflex, az irgalom nemcsak erény, hanem ellenállás is.
fotó: unsplash.com