Amikor nem ismerjük fel…
(Lk 24,13-35)
Mennek. Ketten. Csalódottan. Azt hitték, minden más lesz. Azt hitték, ő váltja meg a világot.
És most? Vége. Legalábbis szerintük.
Ismerős ez az út. Amikor valami nem úgy alakul, ahogy reméltük. Amikor csendben elindulunk… Kiábrándultan!
És Jézus melléjük szegődik. Beszélget velük. Kérdez. Magyaráz.
De nem ismerik fel. Nem azért, mert nincs ott. Hanem mert mást vártak.
Mi is így vagyunk. Várjuk Istent. De nem ott, nem úgy, nem akkor jön, ahogy elképzeltük.
Aztán este lesz. Leülnek. Kenyér az asztalon. És egyszer csak! Felismerik.
Nem a magyarázatban. Nem az úton. Hanem a megtört kenyérben.
Talán mi sem azért nem látjuk Istent, mert távol van. Hanem mert nem ott keressük, ahol jelen van.
És lehet, hogy ma is egészen közel van. Egy szóban. Egy gesztusban. Egy megtört kenyérben. Egy emberben. Egy élethelyzetben…
fotó: Unsplash.com