2026. május 11-én, ünnepi megemlékezés volt Szepsiben a Boldog Salkaházi Sára Egyházi Iskolaközpontban, megemlékezve az intézmény égi közbenjárójáról és névadójáról, aki 1899. május 11-én született Kassán. 1929-ben Budapesten belépett a Szociális Testvérek Társaságába, ahol fogadalmakkal, teljesen Istennek szentelte életét.
Örökfogadalmi mottója:
„Alleluia! Ecce ego, mitte me!” – Alleluja! Itt vagyok, engem küldj!”
Nagylelkű apostoli buzgóságában a Krisztus iránti szenvedélyes szeretete fejeződött ki. Sokirányú szociális, mozgalmi és írói tevékenységet folytatott. Részt vett az üldözöttek mentésében a II. világháború idején. 1943-ban tudatosan felajánlotta életét a Társaságért, különösen a gyengékért és a betegekért, azon esetre, ha egyházüldözés, a Társaság és a testvérek üldözése következne be. 1944. december 27-én elhurcolták és menekültjeivel együtt a Dunába lőtték.
Boldoggá avatási eljárásának megkezdését a Szentszék 1997 januárjában engedélyezte, a bíborosi testület 2005. június 21-én zárta le az ügyet és engedélyezte a boldoggá avatást. Ezt követően a Szentatya (XVI. Benedek pápa) 2006. április 28-án aláírta és kihirdette a dekrétumot. A boldoggá avatás ünnepélyes kihirdetésére (a boldoggá avatási szentmisére) 2006. szeptember 17-én a budapesti Szent István téren (a Bazilika előtt) 11 órakor került sor.
A Szepsi emlékünnepen Szabó Nóra Sára orsolyita hitoktató-nővér örömmel, hálával és szeretettel köszöntötte a megjelenteket, megkülönböztetett tisztelettel főtisztelendő Kovács György, jezsuita atyát Miskolcról, aki becses jelenlétével, tapasztalatával, tudásával felvértezve azért jött ide, hogy segítsen eligazodni napjaink útvesztőiben.
Hittel valljuk, hogy a gyermek nem egy absztrakt jogalany, nem egy szám a statisztikában és nem is egy „eset” az irattárban. Minden gyermek konkrét személy: arccal, történettel, sebezhetőséggel és bizalommal. Mindez a vallási, világnézeti, kulturális és anyanyelvi kisebbségben élőkre fokozatosan vonatkozik.
Ebből adódik a csendes kérdés: valóban képesek vagyunk-e minden gyermeknek létteret adni, és kincsként meglátni benne azt, akit Isten a saját képmására teremtett?
Minden emberi személyt – a körülményektől függetlenül, bármilyen állapotban vagy helyzetben legyen is – a létezésében elidegeníthetetlenül megalapozott végtelen méltóság illeti meg. Ez a méltóság nem az ember képességeiből vagy a társadalmi helyzetéből fakad, és nem különböztethető meg személyek között.
Jó ezt tudni, tudatosítani és tudatosíttatni egy olyan közegben, ahol és amikor csak azt tekintik személynek, aki gondolkodásra, érvelésre, önrendelkezésre képes, amiből azt vonják le, hogy pl. a meg nem született gyermeknek, a súlyos fogyatékossággal élőnek vagy az önellátásra képtelen idős embernek nincs teljes méltósága.
Az Egyház ezzel szemben kitart abban az evangéliumi tanításban, hogy a méltóság feltétlen, és nem köthető fejlődési szakaszokhoz, hanem önmagától értetődő az édesanyja méhében fejlődő magzattól az életétől lassan búcsúzó emberig, vagyis az emberi élet minden életszakaszában és életállapotában. Ha ezt komolyan vesszük, akkor a gyermekkor éppen az az életszakasz, ahol ez az igazság a legvilágosabban mutatkozik meg.
A gyermek kiszolgáltatottsága, sérülékenysége tehát nem csökkenti a méltóságát, sőt inkább láthatóvá teszi azt, hogy a méltóság nem az önrendelkezés mértékéből, hanem a létezéséből, az Isten képére való teremtettségből fakad.
A kiskorúak és a sérülékeny helyzetben lévő személyek védelme tehát nem az egyházi élet egy elkülönült területe, hanem olyan dimenzió, amely áthatja a lelkipásztori munkát, a képzést, az egyházkormányzatot és a fegyelmet, amit manapság a „gondoskodás kultúrájaként” emlegetünk, vagyis olyan egyházi közegként, ahol a kiskorúak védelme nem kívülről rákényszerített kötelezettségként, hanem a hit természetes kifejezéseként jelenik meg nemcsak a pápai dokumentumokban, hanem a plébániák, az iskolák, a kollégiumok előírásaiban is.
A keresztény hagyomány a gyermekkor állapotát önmagában is értékesnek tartja. Az Úr Jézus maga mondta:
„Ha nem lesztek olyanok, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába” (Mt 18,3).
A gyermekkor tehát nem hiányállapot, hanem sajátos gazdagság: bizalom, nyitottság, ráhagyatkozás. A gyermekkor védelme ebből a szempontból nem csupán szociális, hanem teológiai feladat is: annak megőrzése, ami a gyermekben eredeti és félreismerhetetlen. A gyermek tehát nem eszköz, hanem önmagában érték, egyszerre fejezi ki a család értékének elismerését és a gyermek önálló jogalanyiságának elismerését.
Boldog Salkaházi Sára szociális testvér életével, magatartásával és példaadásával ilyen téren is útmutató volt. Kovács György, jezsuita atya tanúvallomásával tanítása és igeszolgálata által mindezt jelesen alá is támasztott. Vagyis remélhetőleg ez a találkozó is a jobb, a mélyebb és az őszintébb megértést szolgálta, hogy a gondoskodás kultúrája ezáltal is egyre elevenebb, élőbb és a hatékonyabb legyen köztünk és bennünk – határon innen és határon túl.
fotók: romkat.sk