Az ökumené különös útja: a szentek közössége
Vannak területek, ahol a keresztény világ még ma is megosztott. Különböző liturgiák, eltérő egyházi hagyományok, történelmi sebek és teológiai viták választják el egymástól a keresztényeket. És mégis: létezik egy tér, ahol a falak már most sem olyan magasak. Ez pedig a szentek világa – írja az ismert német katolikus hírportál.
A keresztény ember számára a szent nem pusztán történelmi személyiség vagy példakép. A szent annak bizonyítéka, hogy az evangélium valóban megélhető. Hogy az ember képes Isten felé növekedni. Hogy a hit nem csupán tanítás, hanem életforma. És éppen ezért különösen beszédes, amikor egymástól elválasztott egyházak ugyanazok előtt a tanúságtevők előtt hajtanak fejet.
II. János Pál pápa egyszer azt írta:
„A szentek közössége hangosabban beszél, mint a megosztottság okozói.”
Talán valóban így van. Mert miközben a földön vitatkozunk, odafent már nincs felekezeti határ. A mennyben nincs „római”, „ortodox”, „örmény”, „kopt” vagy „evangélikus” részleg. Ott csak Krisztushoz tartozók vannak.
Az utóbbi évtizedekben egyre több ilyen gesztust láthattunk. A katolikus egyház több keleti szentet is hivatalosan felvett saját szentjei közé. Örmény, asszír vagy kopt keresztény tanúságtevők kerültek be a római martirológiumba – nem politikai kompromisszumként, hanem annak elismeréseként, hogy Krisztus Lelke nem állt meg a történelmi határoknál.
Különösen megrendítő példa volt a líbiai mártírok ügye. 2015-ben az Iszlám Állam huszonegy egyiptomi kopt keresztényt gyilkolt meg a tengerparton. A kivégzés videója bejárta a világot. Ferenc pápa akkor nem azt kérdezte, melyik egyházhoz tartoztak. Csak ennyit mondott:
„Azért ölték meg őket, mert keresztények voltak.”
A vértanúság pillanatában ugyanis megszűnik sok emberi különbség. A vér ökumenéje talán erősebb minden teológiai tárgyalásnál.
Hasonló jelentőségű, hogy XIV. Leó pápa nemrég az örmény egyház egyik nagy alakját, Nerszész Snorhalit is felvette a katolikus szentek jegyzékébe. Nerszész nemcsak költő és teológus volt, hanem a kiengesztelődés embere is. Már a 12. században azon dolgozott, hogy a különböző keresztény hagyományok újra közelebb kerüljenek egymáshoz. Mintha évszázadokon átívelve ma is ezt üzenné: az egység nem uniformizálás, hanem közös Krisztus-követés.
Persze vannak határok. A reformáció egyházai például egészen másképp viszonyulnak a szentek tiszteletéhez. A protestáns hagyomány általában nem beszél közbenjáró szentekről. Mégis létezik valamiféle közös emlékezet. Elég a Fehér Rózsa fiataljaira gondolni vagy a lübecki vértanúkra: katolikusok és evangélikusok együtt szenvedtek a náci diktatúra alatt. Nem ugyanúgy emlékeznek rájuk az egyházak, de együtt tisztelik őket mint a hit és az emberi méltóság tanúit.
Talán ez az ökumené egyik legmélyebb formája: amikor nem dokumentumok, hanem életek kezdenek beszélni.
Mert a szentek nem ideológusok. Nem hatalmi emberek. Nem egyházi diplomaták. Ők azok, akik komolyan vették Krisztust. És éppen ezért képesek hidat építeni ott is, ahol a történelem falakat emelt.
A kereszténység jövője talán nem elsősorban új szerződéseken múlik. Hanem azon, hogy felismerjük: sokkal több köt össze bennünket, mint amennyi elválaszt. A szentek erre emlékeztetnek.
Mert lehet, hogy a földön még nem teljes az egység.
De az égben az Egyház már egy.
fotó: közösségi média