Felvidék-szerte kitűzték a fekete szalagot mindazok, akik emlékezni és emlékeztetni kívánnak a ma pontosan 80 évvel ezelőtti eseményekre: 1946. február 27-én írták alá a magyar-csehszlovák lakosságcsere egyezményt. Fő célja a csehszlovákiai magyar kisebbség létszámának drasztikus csökkentése, a „nemzetállam” létrehozása és a szlovákiai magyarság kollektív bűnösségre hivatkozó felszámolása volt.
Az emléknapon való fekete szalag viselését a Szövetség a Magyar Célokért szervezet kezdeményezte, és betársult a Szlovákiai Magyar Társadalmi és Közművelődési Szövetség, azaz a CSEMADOK, a Magyar Szövetség párt, a Szlovákiai Magyar Szülők Szövetsége, a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége és a Szlovákiai Magyar Cserkészszövetség is. Több intézményben megemlékezéseket tartottak, ezek alól az egyházak, egyházi fenntartású iskolák sem maradtak ki, ugyanis a ki- és áttelepítések a hitéletben is mérhetetlen rombolást vittek végbe.
Az 1946. február 27-én aláírt egyezmény célja a nemzetiségi viszonyok „rendezése” volt Csehszlovákia és Magyarország között, ám következményei súlyosan érintették az egyházi életet is. A kitelepítések és áttelepítések során nemcsak családok és faluközösségek szakadtak szét, hanem teljes egyházközségek is megszűntek vagy ellehetetlenültek. A magyar anyanyelvű hívek tömeges eltávolítása magával vonta a magyar nyelvű lelkipásztori szolgálat visszaszorulását. Sok katolikus pap és református lelkész kényszerült elhagyni szolgálati helyét, gyakran egyik napról a másikra. Voltak, akiket hivatalosan is áttelepítettek, mások a megfélemlítés, zaklatás vagy egzisztenciális ellehetetlenítés miatt menekültek el. Az egyházi személyek nem csupán saját sorsuk miatt voltak kiszolgáltatottak, hanem azért is, mert közösségeik vezetőiként különösen gyanúsnak számítottak az államhatalom szemében. Az egyházak intézményeit – iskolákat, parókiákat, földbirtokokat – gyakran államosították vagy elkobozták. A magyar nyelvű istentiszteletek száma drasztikusan csökkent, sok helyen teljesen megszűnt. A hívek lelki gondozása ellehetetlenült, különösen az idősek és a gyermekek körében.
A lakosságcsere következtében Magyarországra áttelepült papok és lelkészek gyakran idegen környezetben, új egyházmegyékben próbálták folytatni hivatásukat. Integrációjuk nem volt mindig zökkenőmentes, hiszen más hagyományokat és közösségi tapasztalatokat hoztak magukkal. A Felvidéken maradt magyar hívek sok esetben lelkipásztor nélkül maradtak, vagy idegen nyelvű szolgálatra kényszerültek. Ez hosszú távon az identitás meggyengüléséhez és az asszimiláció felgyorsulásához vezetett. Az egyházi emlékezetben a lakosságcsere nem pusztán politikai eseményként, hanem lelki traumaként él tovább. Számos visszaemlékezés számol be templomok elnéptelenedéséről és megszakadt vallási hagyományokról. Az egyházak csak évtizedekkel később kezdhették meg e veszteségek történeti és lelkipásztori feldolgozását. A rendszerváltozás után vált lehetővé a nyílt beszéd az egyházi üldöztetés ezen formájáról. A lakosságcsere egyházi vonatkozásai ma is figyelmeztetnek arra, hogy a nemzetpolitikai döntések mélyen beavatkozhatnak a lelki és közösségi élet szövetébe. Ez az örökség a felvidéki magyarság és egyházai számára mindmáig feldolgozásra váró történelmi tapasztalat.
fotók: facebook, fortepan