Van valami különös abban, amikor egy szerzetesrend vezetője beszél válságról. Nem kívülről jön a kritika, nem ellenséges hangon – hanem belülről. Józanul, tárgyszerűen, szinte fájdalmas őszinteséggel.
A premontrei rend generális apátja, Jos Wouters ilyen hangon szólalt meg. Kevés a hivatás, és ami talán még súlyosabb: sokszor nem megfelelő. Belső konfliktusok, mérgezett közösségi légkör, hatalmi harcok. Az Egyház pedig egyre inkább a társadalom peremére sodródik.
De talán nem is ezek a legmélyebb sebek. Hanem az, ami ezek mögött húzódik: a hatalom torz vágya és a szervilizmus csendes mérge.
Mert ahol a hit meggyengül, ott a hatalom erősödni kezd. Nem az a hatalom, amely szolgál, hanem az, amely uralni akar. Amely pozíciókat véd, befolyást épít, és nem tűri az erősebb, gondolkodóbb, szabadabb lelket.
És ezzel párhuzamosan megjelenik a másik jelenség: a szervilizmus.
Azoké, akik nem az igazsághoz igazodnak, hanem a mindenkori fölérendelthez. Akik nem kérdeznek, nem vitatkoznak, nem keresnek, csak alkalmazkodnak.
Akik számára nem az számít, mi igaz, hanem az, hogy ki mondja.
Így alakul ki egy különös, torz egyensúly: felül hatalom, alul megfelelési kényszer. És ebben a rendszerben a valódi közösség lassan eltűnik. Mert az erős személyiségek kényelmetlenek.
A gondolkodó ember veszélyes.
Aki kérdez, az gyanús. Aki nem hajol meg azonnal, az „nem elég alázatos”.
Így lesz az alázatból mesterkélt szerep, a hűségből lojalitási játék, a szolgálatból karrier. És így lesz az Egyházból – legalábbis helyenként – egy finoman működő, de belül üres rendszer. Közben pedig csodálkozunk, hogy miért nem jönnek az emberek.
Vagy ha jönnek, miért nem maradnak.
Mert nem az Evangélium tisztaságát látják. Hanem emberi játszmákat. Nem a szolgáló Krisztust. Hanem kis „urakat”, akiknek fontosabb a pozíció, mint az igazság. Meg mesterkélt szenteskedőket is, akik mindenkit megítélnek, mindent kritizálnak, miközben a saját szívükhöz ritkán hajolnak le.
A válság tehát nem csupán a számokban van. Hanem a lelkületben. Ott, ahol a hatalom fontosabb lett a szolgálatnál, és a megfelelés az igazságnál. Az Egyház azonban nem erre épült.
Nem karrierekre, nem lojalitási láncokra, nem belső hierarchikus játszmákra. Hanem Krisztusra. Arra, aki „nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon”.
A kérdés ma nem az, hogy lesznek-e reformok. Hanem az, hogy lesznek-e olyan emberek, akik nem akarnak uralkodni, és nem akarnak megfelelni sem, csak hűségesek lenni. Mert a falak még állhatnak. A struktúrák még működhetnek. De ha a hatalom felülírja a szolgálatot, és a szervilizmus elfojtja az igazságot, akkor a ház lassan kiürül. És azt nem kívülről rombolják le. Hanem belülről veszítjük el.
fotó: közösségi média