Egyházunkban húsvét 4. vasárnapja Jópásztor vasárnapja, amikor papi és szerzetesi hivatásokért imádkozunk és anyagilag is támogatjuk ezen intézményeket. Egyházközségünkben már hagyomány, hogy a hívek ezen a napon papjaikat is köszöntik, megköszönve az értük vállalt életáldozatot. Az idén a köszönet szavait Mihályi Molnár László és Dobos Zoltán, az egyháztanács oszlopos tagjai kötötték csokorka.
A hivatások napján felette érdekes és izgalmas kérdés: Bizonyos különös feladatokra miért hív el Isten olyan embereket is, akik talán nem feltétlenül érzik önmagukat arra alkalmasnak?
Minden bizonnyal azért, hogy ne önmagukra, hanem Őrá, a meghívóra támaszkodjanak, mert akár nagynak, akár kicsinek is tűnik a kapott megbízatás, a meghívott, hivatása nagyságára csak Istennel képes naggyá nőni. Valaki ezt találóan így fogalmazta meg: senki sem születik vezetőnek, hanem azzá válik!
Gondoljunk pl. Mózesre: amikor Isten elhívta, ő is azt kérdezte: „Ki vagyok én, hogy elmenjek?” Vagy amikor Isten meghívta Gedeont, ő így felelt: „én a legkisebb vagyok atyám házában” (Bírák 6,15). És amikor Isten elhívta Salamont, ő is ezt mondta: „én még egészen fiatal vagyok, nem értek a kormányzáshoz” (1Királyok 3,7). Vagy amikor Isten elhívta Jeremiást, ő így válaszolt: „nem értek a beszédhez” (Jeremiás 1,6). A görög államférfinak, Démoszthenésznek pedig gyermekkorában olyan beszédhibája volt, ami miatt szégyenkezett mások előtt beszélni, de hosszú órákat töltött a tengerparton, ahol fáradhatatlanul gyakorolt, s leküzdve problémáját – végül is ő lett kora egyik leghíresebb szónoka.
A meghívottak nagyszerű vezetőkké váltak, példaképekké. Hogyan? Úgy, hogy igent mondva Isten hívására, minden nap tőle erőt merítve, tanultak hibáikból, bölcsebbekké, készebekké és készségesebbekké lettek.
Kivétel nélkül mindenkinek van valamire hivatása. Miért nem ismeri ezt fel és be mindenki? Talán azért, mert nem akarnak engedni a Jópásztor vonzásának. Lelke mélyén ugyanis minden ember megérzi – ha csak rövid időre is – az őszinte vágyat, amit Isten önmaga iránt ébreszt az illetőben. A kérdés csak az, hogy bemerjük-e vállalni a hivatást, küldetésünk útját, vagy elhessegetjük önmagunktól még a gondolatot is, azzal ámítva önmagunkat, hogy nem vagyunk alkalmasak? Önmagunktól minden bizonnyal nem vagyunk alkalmasok.
A minap volt olvasható, hogy egy kis hegyi faluban élt egy fiatal pásztor, aki nemrég vette át a nyájat az apjától és még tanulta a mesterséget. Igyekezett mindent jól végezni, de volt benne egy félelem: mi lesz, ha egyszer elveszít egy juhot?
Egyik este ez meg is történt. A fiatal pásztor a többieket biztonságba beterelte az akolba és összeszorult szívvel útnak indult megkeresni az elveszettet. Gondolatai össze-vissza csapongtak és már arra is gondolt, hogy a keresést a következő napra hagyja, amikor könnyebben megtalálja az elveszett bárányt, de valami nem hagyta nyugodni. Leült egy kőre és eszébe jutott az apja, aki egyszer ezt mondta neki: – Ha nem találod a juhot, ne csak keresd, hanem mutasd meg neki, hogy hol vagy.
A fiú akkor még nem értette és még most sem értette teljesen a tanácsot, de mégis tett valamit: elővette a kis lámpását és magasra emelte. Nem kiabált, csak állt ott csendben, a sötétben, egyetlen kis fénnyel. Percek teltek el és egyszer csak halk nesz hallott, és egy kis szürkefehér árny bukkant fel a kövek között. A juh volt az. Nem futott, nem rohant – csak lassan közeledett a fény felé.
A juh nem azért talált vissza, mert megtalálta az utat, hanem mert meglátta a fényt. A fiú ekkor értette meg: a pásztor dolga nemcsak az, hogy keressen, hanem az is, hogy láthatóvá váljon annak, aki elveszett.
Néha mindnyájan ilyen elveszett juhok vagyunk. Nem rosszak, nem makacsok – csak eltévedettek. S ilyenkor nem segít sem a kiabálás, sem a zaj, sem a sietség, csak egy csendes fény. Egy jelenlét. Valaki, aki ott van és akiről tudjuk: vissza kell hozzá találni.
Isten az Ő Fiában, Jézus Krisztusban vált láthatóvá. Mint jó Pásztor mindig jelen van, kérhetjük Szentlelkét, hogy lássuk a fényt és visszataláljak hozzá, így megértve életünk értelmét és értékét is, ami nem más, mint tudni: mindnyájan meghívottak vagyunk, de egyben küldöttek is.
Kiválasztottak, hogy másokat is ráébresszünk kiválasztottságukra. Ahol élünk és tevékenykedünk, ott van a feladatunk. A Jópásztor mutatja nekünk az utat, ezt kell eltanulnunk tőle: szentjánosbogárként nekem, neked, nekünk fényt kell vinni a hátunkon, így mutatva másoknak is utat.
A Jópásztor „nevükön szólítja juhait és kivezeti őket. Miután mind kivezette, előttük halad és a juhok követik, mert ismerik a hangját” (Jn 10, 3b-4). Isten számára senki sem egy sorszám. Nem „egy a sok közül”. A Jópásztor mindenkit ismer. Ez azt jelenti, hogy tudja, hol és mi fáj. Látja, mivel küszködünk, éppen ezért hív. S ha ezt elfogadjuk, akkor nem egy rendszerbe kerülünk, hanem egy kapcsolatba. A hit ugyanis nem rendszer, de kapcsolat.
Három szó segíthet a vele való kapcsolatunkban. A kitartás, hogy megtartassunk. Az állhatatosság, hogy megállhassunk. Az engedelmesség, hogy eredményesek lehessünk. Ez a belső munka lényege.
Jakob von Rijs, a holland építész ennek a belső munkának a lényegét így fejezi ki:
„Amikor úgy érzem, hogy semmi sem sikerül, a kőtörők munkájára gondolok, akik százszor is ráütnek a nagy kődarabra, bár azon még csak egy repedés sem látszik. Ám a százegyedik kalapácsütésnél a kő kettéválik és én tudom, hogy nem az utolsó ütéstől, hanem attól a száztól, amit előtte mértek rá.”
Ez a kitartás, az állhatatosság és az Istennek való engedelmesség lényege. Mindnyájan meghívottak, kiválasztottak, küldöttek vagyunk, építészek: Isten Országának építői. Érdemes, sőt szükséges is figyelni a Jópásztor sugallataira, útmutatásaira, aki előttünk jár, megy, hív és ösztönöz, figyelni és engedni, sőt megengedni, hogy visszhangozzanak és életté váljanak bennünk Sík Sándor fennkölt szavai:
Az Isten küld, testvéreim tinéktek,
hogy sugarai eleven tüzét,
amik arcáról a szívembe égtek,
sugározzam csendesen szerteszét
a testvéreknek, kik az éjben járnak.
Az Isten küldött, szentjánosbogárnak.
fotók: romkat.sk