Tanár. Orvos. Történész. Népművelő… Szép hivatások. Tekintélyt parancsolóak. Olyan emberek, akiktől irányt, példát, mértéket várnánk. Aztán megnyitjuk a közösségi hálót. És ezt olvassuk:
„A kurv@ anyád!” „Dögölj meg!” “Te szemét utolsó rohadék!” “Hogy pusztulnál el, te mocsadék!” (Ezek a “szebbek” csak!)
Nem egy elszabadult kamasz írja ezeket. Nem egy névtelen troll. Hanem olyanok, akik “nappal” tanítanak, gyógyítanak, kutatnak, nevelnek… Akik gyakran hangoztatják, hogy egyedül a kereszténység a megtartó erő. S ott vannak minden “valamirevaló” keresztény ünnepen a templomban. Sokszor az első sorokat díszítik jelenlétükkel.
Valami itt félrecsúszott. A modern ember egyik nagy tévedése, hogy a műveltséget összekeveri a kultúrával. Mintha a diploma automatikusan finomságot, tartást, belső fegyelmet is adna. Pedig nem ad. A tudás eszköz. Nem jellem.
A közösségi média pedig könyörtelen tükör. Nem megváltoztat, hanem leleplez. Leveszi az álarcot. Ott, ahol nincs következmény, ott előbújik az, ami valójában bennünk van. És néha ez kiábrándító. Mert kiderül: lehet valaki kiváló szakember, és közben nyelvében és indulatában kulturálatlan. Lehet valaki művelt, és közben kegyetlen. Lehet valaki okos, és közben kicsinyes.
Sőt: ma már az sem feltétel, hogy valaki valóban az legyen, aminek mondja magát. Elég hangosnak lenni. Elég magabiztosnak. Elég „megmondó embernek”. Így lesz egyik napról a másikra valakiből “népművelő”, miközben tegnap még mondjuk gázszerelő volt.
És ezzel önmagában semmi baj nem lenne. A munka becsület kérdése, nem rangé. A probléma ott kezdődik, amikor valaki a hangját tekinti felhatalmazásnak, a stílusát pedig igazságnak.
A klasszikus műveltség még tudta: az ember nem attól nagy, amit tud, hanem attól, ahogyan él. A görögök a „paideia” szót nem pusztán oktatásra használták, hanem a lélek formálására. A rómaiak pedig egyszerűen fogalmaztak: non scholae, sed vitae discimus – nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk.
És az életben nem lehet így beszélni. Mert a szó nem semleges. A szó teremt vagy rombol. Aki naponta emberek elé áll, aki véleményt formál, annak minden mondata súly. Akkor is, ha egy komment-mezőben írja le.
Ezért a kérdés nem az, hogy ki milyen címet visel. Hanem az, hogy van-e benne tartás. Mert a valódi műveltség ott kezdődik, ahol az ember uralja a saját szavait. És ott válik hitelessé, ahol a hang mögött ember van.
A közösségi háló nem rontja meg a világot. Csak megmutatja. És amit mutat, az néha fájdalmasan őszinte.
fotó: unsplash.com