Az Egyház legszomorúbb drámája zajlik napjainkban. Nem a keresztények tömegeinek üldözéséről, szellemi ellehetetlenítéséről van szó. Azt sem mondhatjuk, hogy legnagyobb tragédiánk az egyszerű templomjáró eszével fel nem fogható szexuális bűncselekmények és visszaélések irdatlan tömegének szaporasága. Mindez csupán tünete annak a füstmérgezésnek, melynek bűzét VI. Pál is megérezte az „ablakok világ felé nyitását” követően.
A X. Szent Piusz Papi Testvérület és a vatikáni hivatalos hatalom közötti elmérgesedő kapcsolat jól szemlélteti korunk baját: a tárt ajtókon át mindenkit befelé terelünk – ha akarja, ha nem –, a régi lakókat pedig korhadt bútorként kiebrudaljuk hajlékunkból. Lefebvre érsek követői valami hasonlót érezhettek, mikor 1986 októberében, II. János Pál meghívására Assisit ellepték a fákhoz, sziklákhoz, szellemekhez imádkozók hadai. Együtt imádkozni a békéért – ki a Szentháromsághoz, a békeszerző Jézus Krisztushoz, mások ezernyi bálványhoz és pogány eszméhez…
Az idő eljárt, de az okok, melyek a Testvérület megalapításához vezettek, nem csökkentek, sőt osztódással szaporodnak. A média mindent uraló hatalmának korában élünk, azt pedig azok uralják, akik az erő birtokosai. A 21. század Katolikus Egyháza visszatekintvén a múltba, nem látja az elmúlt kétezer esztendőt. A II. Vatikáni Zsinat túl közeli, betölti a látóteret – ezzel viszont eltakar mindent, ami azelőtt volt: még a Golgota hegyén történteket is. A Zsinat ténye szinte éppen olyan fontossággal bír, mint Krisztus kereszthalála és feltámadása! Nem hoz szerencsét ennek gyümölcseiről értekezni, különösen abban az esetben, ha valaki keserűnek találja azok ízét. Ugyanakkor nem létezik számunkra más iránytű, kivéve a X. Szent Piuszról elnevezett szervezetet – legalábbis annak tagjai szerint. Bár XVI. Benedek pontifikátusa reményt keltett, Ferencé gyorsan és radikálisan elfojtotta azt.
Az Egyház jelenlegi kinyilatkoztatása szerint a tridenti liturgikus hagyomány gyakorlása nem több olyan szívességnél, mely könnyen adható – még könnyebben elvehető! A hívők számára azonban minden áron lehetővé kell tenni, hogy minél szélesebb körben elnyerjék annak üdvözítő kegyelmét – legalábbis ezzel indokolja a X. Szent Piusz Papi Testvérület az új püspökök szentelésének szándékát. A közösség generálisa, Pagliarani sürgette ugyan a párbeszédet és a helyzet tisztázását, véleménye szerint sem az új egyházfő, sem annak megbízottja, Fernandez bíboros nem adtak határozott és világos választ. Jó szándékát és alázatát több alkalommal bizonyította, és kívánta a megegyezést.
Ismét csak megismétli Lefebvre gondolatmenetét: az engedély nélküli főpapszentelést nem az Egyház tanítása ellen, a szakadás érdekében teszi. Éppen ellenkezőleg – a történelem igazolja majd, hogy az Anyaszentegyház megmentéséhez szükséges volt a pápának való engedetlenség, ami ebben az esetben nem azonos a doktrínának való ellentmondással. Ráadásul a püspökszentelést előkészítők nézőpontja szerint a törésvonal nem Ferenc vagy XIV. Leó és a Testvérület között jelent meg, hanem a II. Vatikáni Zsinatot előkészítő és az azután megválasztott egyházvezetők és elődeik között. A Testvérület tehát egy lázadás nélküli ellenállást folytat, egy forradalomellenes megújulást, melynek lényege nem a haladás, hanem a visszatérés.
A július első napjára tervezett szentelés nem egy csoport „szakadár” javát szolgálja majd, hanem elsősorban a Katolikus Egyházét. Az ebből származó kegyelem lesz a mentőöv, mely a modernitásban felszívódni látszó Anyaszentegyház megmentője lesz…
fotó: Magnific AI